Az utóbbi hetekben sokan és sokat beszélnek Hosszú Katinka és a Magyar Úszószövetség között folyó nyilatkozatháborúról. Sokan és sok hülyeséget. Voltak akik az úszónőt a regnáló hatalom elleni lázadás jelképének látták, voltak akik szemét pénzéhes alaknak és olyanok is akik már arról beszéltek a MOB így akarja megbuktatni az úszószövetség vezetőit. Szerintem az igazság ennél sokkal egyszerűbb, de a jelenség ami kirobbantotta a nyilvánosság előtti vitát így is nagyon elkeserítő.
Adva van egy tehetséges sportoló, aki két önhibáján kívül sikertelen olimpia után, Londont követően találkozott egy fiatal és ambiciózus edzővel. Ketten együtt új módszerekkel és rengeteg munkával elérték, hogy Katinka ma a világ egyik legjobb úszója és reális esélye van arra, hogy Rióban akár több aranyérmet nyerjen nekünk magyaroknak. Azonban mivel folyamatosan járják a világot pontosan tudják milyen feltételek között készülnek a vetélytársak. Azt is tudják, úszásban az olimpiai felkészülés utolsó hónapjai speciális munkát és speciális körülményeket igényelnek.
A tőlük megszokott precíz módon összeállították hát az olimpiáig elvégzendő feladatokat és jelezték a szövetségnek ezek közül melyek teljesítését kérik tőlük. Ezeket az igényeket csak nagy rosszindulattal lehet túlzottnak nevezni. A külön öltözőt, ahol az úszó az edzések között kipihenheti magát, a jól képzett masszőrt, vagy a felkészülést segítő technikai berendezést ezen a szinten alapfeltételnek kellene tekinteni. Ezeket a szolgáltatásokat nem csak Hosszú Katinka, hanem minden éremesélyes sportoló számára külön kérés nélkül is biztosítani kellene. Az igen tiszteletreméltó úszóvezérkarnak azonban hónapokig nem jutott ideje, energiája ilyen pitiáner kérdésekkel való foglalkozásra. Ennek ismeretében állt ki december végén, az utolsó pillanatban az úszónő a nyilvánosság elé botor módon azt gondolva, ezzel elősegítheti az ügyek gyorsabb megoldását.
Tévedésüket csak az magyarázhatja, hogy nem ismerik eléggé a magyar sportvilág szokásos működési mechanizmusát. Kiállásuk nem gyorsította meg a jogos igények teljesítését, hanem magukra zúdította a sportági vezetők, a velük szövetséges újságírók, az irigy, tehetségtelen edzők és versenyzők koncentrált támadását. Ennek a részleteit már mindenki ismerheti. Nálam akkor szakadt el a cérna, amikor a TV-ben megláttam a szövetség két pocakos vezetőjét, akik nem kértek elnézést a késlekedésért és nem ígértek gyors intézkedéseket. Helyette azt magyarázták az úszónak nem az a dolga, hogy megfelelő feltételeket igényeljen a felkészüléséhez, hanem az, hogy fogadalmának megfelelően sikeresen képviselje hazánkat az olimpián. És ezt képesek voltak szemrebbenés nélkül elmondani. A szituáció abszurditását az értheti meg igazán aki tudja, hogy a pocakos urakat Hargitay Andrásnak és Sós Csabának hívják. Erről eszembe jutott egy régi történet és világossá vált számomra, a magyar sportban semmi nem változik.
A múlt század 70-s éveinek elején kezdte megismerni a sportszeretők tábora Széchy Tamás - az "úszópápa"- nevét. Újszerű módszereinek köszönhetően tanítványai sorra döntötték meg az országos, majd világcsúcsokat, nyertek országos és világbajnokságokat. Munkáját meg nem értés, irigység, aljas támadások kísérték, de Hargitay, Sós, Verrasztó és a többiek eredményeit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A montreáli olimpia előtt a Széchy csapattól legalább 2-3 arany volt várható és ez akkor is fontos volt. Az olimpiai szereplés azonban óriási bukás lett, a csapat egyetlen aranyérmet sem szerzett. Az ellendrukkerek és az irigyek nagy kárörömmel üdvözölték a bukást, Széchy pedig megtanulta, hogy az olimpián való sikeres szerepléshez az utolsó néhány hónapban speciális felkészülés és az ehhez szükséges speciális feltételek biztosítása elengedhetetlen.
Ettől kezdve foggal, körömmel küzdött azért, hogy ebben a speciális időszakban tanítványai ugyanolyan feltételek között készülhessenek, mint amerikai, ausztrál, vagy német vetélytársaik. Nem volt egyszerű dolga. A szövetség bürokratái és az irigyek csapata mindent elkövetett, hogy akadályozzák a munkáját, de nem adta fel és megnyerte a harcot. Ennek volt köszönhető, hogy új csapatának tagjai Darnyi, Szabó Joe, Rózsa és Czene sorra szállították az olimpiai aranyakat. A szövetség akkori vezetői pedig boldogan sütkéreztek a dicsőségben.
Kedves Andris, kedves Csaba! Tényleg nem emlékeztek erre? Ti is belesüllyedtetek a magyar sportot körülvevő mocsárba? Nem vettétek, vagy nem akartátok észrevenni, hogyan csináltak hülyét a szövetségi kapitányból? Szegény öreg Kiss Lászlót - aki ifjúkori botlását évtizedek kemény munkájával próbálta feledtetni - ki küldte el egy mások által tartott sajtótájékoztatóra felszólalni? Ki beszélte rá a szánalmas lemondási cirkuszra, amit épeszű ember egyetlen pillanatig sem vehetett komolyan? Ki vette rá az úszóélet több mint 110 " reprezentánsát", hogy bocsánatkérésre szólítson fel egy edzőt, azért mert sikeres volt és harcolt tanítványa és a többi úszó jogos igényeinek kielégítéséért? Csak remélni merem, hogy a Gyurta Danit olimpiai bajnokká nevelő Széles csapat és a Cseh Lacit 30 éves korán túl is újraélesztő Plagányi Zsolt nincsen közöttük. Nekik tudniuk kell kinek van igaza! A többiek pedig igazából nem számítanak.
Egyáltalán miért gondolja úgy bárki, hogy itt a sportolónak kell bocsánatot kérni és nem a munkáját el nem végző szövetségnek. Hogyan hozhat olyan határozatot a szövetség, hogy Katinka hívja fel a - felkészülését legalább is nem segítő - szövetségi kapitányt és kérjen engedélyt olimpiai aranyakat nyerni. Mi ez ha nem színtiszta infantilizmus? A magyar sport állapotáról alkotott képünk pedig akkor válik teljessé, ha tudjuk mindeközben az úszónő elnyeri az év sportolója címet.
Én Katinkának szurkolok. Bízom benne, hogy nyerni fog Rióban. Ő és az edzője pontosan tudják mit kell ehhez tenni. Egyébként úgy gondolom, ha nyer két aranyat az jobb reklámot jelent a 2017-es budapesti világbajnokságnak, mintha filmekben, vagy sajtótájékoztatókon mutogatná magát a szövetség igénye szerint. Ezért klasszikusok után szabadon csak azt tudom mondani: Hajrá Katinka! Hajrá Magyarország!
