Világszerte számtalan példa bizonyítja, hogy egy ország felemelkedéséhez, sőt egyre inkább a lecsúszás megakadályozásához is, jól működő - az adott kor igényeihez folyamatosan igazodó- oktatási rendszerre van szükség. Elvileg tudják ezt Magyarországon is, ezért szavakban minden eddigi kormány elismerte a terület fontosságát. Az oktatás mégsem lett a rendszerváltás óta eltelt 26 év sikersztorija. Sőt őszintén szólva inkább folyamatosan távolodtunk a XXI. századi elvárások teljesítésétől.
Az első húsz évre a rendszer folyamatos átalakítása volt jellemző, ezek többsége azonban kellő előkészítés nélkül, ötletszerűen került bevezetésre. A részletek kidolgozására, a hatékony működés kialakítására a kelleténél sokkal kevesebb energiát fordítottak,így a helyzet finoman szólva eklektikussá, valójában kaotikussá vált. A virágozzék 100 virág elve nagyon szép, de ha a 100-at 1000-re cseréljük és a virágok közé dudva is keveredik, akkor már egészen mást jelent.
Ilyen előzmények után nem csoda, ha az érdekeltek 2010-ben hinni akartak a Fidesz ígéreteinek, melyek az oktatási rendszer rendbetételét vizionálták. Arra azonban, ami az elmúlt hat évben történt legvadabb rémálmaikban sem számítottak. A kinevezett tehetségtelen KDNP-s felelősöknek fogalma sem volt arról hogyan néz ki az oktatás manapság a világban, ezért csak annyi tellett tőlük, hogy erősítsék a szegregációt és bevezessék a kvázi kötelező hittanoktatást.Valljuk be ez elég vékonynak tűnik a valóban szükséges változtatásokhoz képest.
Az ilyen gyenge teljesítmények láttán a kellően tevékeny és megfelelő önbizalommal rendelkező politikusokban / hála istennek a mi miniszterelnökünk is ilyen ember / erősödik a meggyőződés, hogy ezt az ügyet is nekik kell megoldani. A baj csak az, hogy kevés információval rendelkeznek az adott témában, így felszínes ismeretekre és gyerekkori emlékeikre hagyatkozva kellő határozottsággal intézkednek,iszonyatos károkat okozva ezzel.Így történhetett meg, hogy a magyar oktatásügy rövid idő alatt visszakeveredett a XX. század közepére jellemző állapotába.Oda ,ahol teljes volt a központosítás, ahol az iskoláknak, tanároknak nem volt semmi önállósága, ahol egy tankönyvből mindenkit egyformán kellett tanítani, ahol a gondolkodásra való nevelés helyett a magolás volt az elvárás.
A Fidesz féle változtatások közül az újbóli államosítás nyilvánvalóan nem hozta meg a várt eredményt. Nem a kis iskolák színvonalának emelkedését eredményezte, hanem a jobbak leromlását.Az újra íratott, kötelező tankönyvek hemzsegnek a tárgyi hibáktól és a torzításoktól.Ezért az iskolában feleslegesen, rengeteg időt töltő gyerekeket szüleik iskolán kívüli foglalkozásokkal kénytelenek felkészíteni az élet valós kihívásaira.A szuperszervezetnek kikiáltott KLIK működése pedig tárgyi, anyagi és személyi feltételekben is soha nem látott hiányokat okozott az iskolák jelentős részénél. Bár a folyamatosan kontraszelektálódott magyar pedagógusok jelentős része ,ebben az önállóságot és felelősségvállalást nem igénylő szituációban szemmel láthatóan jól érzi magát túlzás nélkül állítható,hogy közoktatás 2015-re mélypontjára érkezett.
Ezt először - szokás szerint - a gyerekek vették észre, akiknek az internetről szerzett információi egyre gyakrabban kerültek ellentétbe az iskolában tanultakkal. Azután a szülők,nagyszülők végül - hosszas hezitálás után - a társadalom talán legszervilisebb részét képező pedagógusok közül is egyre többen voltak kénytelenek elismerni " ez a király meztelen ".Egyre többen vállalták a nyilvánosság előtt véleményüket, még a hosszú téli álmot alvó szakszervezetek is éledezni kezdtek. Egy miskolci gimnázium tantestületének segélykiáltással felérő, a helyzet tarthatatlanságát jelző állásfoglalása áttörte a gátat. Az oktatás színvonaláért, gyermekeink jövőjéért aggódó személyek és szervezetek egyesítették erőiket és február közepén a rossz idő ellenére a több tízezres tömeg méltóságteljes tüntetésen jelezte, hogy változást akarnak.
A jelenlegi illiberális állam képviselői persze nem arról híresek, hogy belátják hibáikat és könnyen feladják korábbi álláspontjukat. Még akkor sem ha napnál világosabb, hogy sorozatos rossz döntéseik vezettek a tarthatatlan állapot kialakulásához. Helyette azonnal megkezdték a Habony-Finkenstein féle agytröszt már jól ismert ellenlépéseit. A téma bagatellizálása, a véleményt nyilvánítók lejáratása, megfélemlítése, értéktelen gyalogok feláldozása, látszattárgyalások folytatása a kormányhoz hű, de a témához nem értő szervezetek többségének biztosítása mellett. Kirúgták Czunyinét és a nevesincs KLIK vezetőt, kinevezték a közoktatáshoz nem értő, de szimpatikusan beszédhibás mérnökembert a terület államtitkárává. Létrehozták a pedagógusok többsége által labancnak tekintett és eddig mindennel elégedett pedagógus kar szakmai vezérletével az azonnal lázas munkát imitáló kormányhű kerekasztalt. Beindult a szokásos Fidesz propagandahenger, mely szerint az oktatásban nincs is komoly probléma, az egész ügy csak egyes tanárok lustaságáról, pénzéhségéről és az ellenzéki pártok politikai akciójáról szól. Közben folyamatosan keresték a lehetőséget a már annyiszor alkalmazott " oszd meg és uralkodj " technika alkalmazására. Úgy tűnik ez lett a nyerő.
Ha valaki a kormány által majdnem működésképtelenné tett szakterület megmentését akarja elérni, akkor két lehetőség közül választhat. Igaza tudatában mindent elkövet annak érdekében, hogy lépésről-lépésre haladva elérje a kormánynál az elkövetett hibák fokozatos kijavítását. Vagy jelentős támogatással a háta mögött megpróbálja sarokba szorítani a kormányt és agresszív fellépéssel kikényszeríteni az azonnali teljes változást, akár a kormány megbuktatásával is. Az első stratégia választása esetén a változást akaróknak kell szelektálni a meglévő problémák között és először a legfontosabb, a rendszer működését alapvetően akadályozókat megszüntetni. Ha ez megtörtént, csak akkor érdemes a fontos, de kisebb jelentőségű ügyekre koncentrálni. Így válik a folyamat áttekinthetővé a közvélemény számára, ami biztosíthatja a folyamatos támogatást. Ha a különböző fajsúlyú változási igények egy csomagban kerülnek bejelentésre, az a közvélemény számára áttekinthetetlenné válik, ( nem hiszem, hogy van olyan ember az országban, aki a pedagógusok 25 egyébként jogos követelését fel tudná sorolni ) a kormány pedig a kisebb jelentőségű ügyekben való engedményekkel matematikailag bizonyítani tudja együttműködési szándékát anélkül, hogy a rendszerben érdemi változások történnének.
Bármelyik lehetőséget választják a változást akaró erők, sikerre csak a további teljes együttműködés esetén számíthattak volna. Ezzel szemben a március 15-i nagygyűlés már a februárit szervező legnagyobb szakszervezet nélkül zajlott. A korábbi tüntetés sikerén felbuzdulva a jó szándékú civilek egy része úgy gondolta itt az idő saját stratégiájuk megvalósítására, egyedül is elegendő támogatással rendelkeznek ahhoz, hogy megalázó és nyilvánvalóan teljesíthetetlen feltételeket szabjanak a kormány számára.
Súlyosan tévedtek. Maguk mutatták meg a bajban lévő hatalomnak, hova érdemes éket verniük. Pukli István úgy kellett a Fidesznek, mint egy falat kenyér! Aki bocsánatkérésre szólítja fel a köztársasági elnököt és a miniszterelnököt, amögött milliók kell álljanak, különben nevetségessé válik. Ezt a hibát akkor sem szabad elkövetni, ha felelőtlen, vagy sunyi újságírók azzal hitegetik az embert, hogy Ő már egy igazi népvezér. Itt fordult meg a folyamat, a kormány fellélegzett és önfeledt örömmel kezdte trancsírozni a túloldalon állókat. Azok pedig az egység helyreállítása helyett egymással kezdtek rivalizálni. Ahelyett, hogy közösen dolgoztak volna PSZ által április 20-ra meghirdetett pedagógus sztrájk sikerén, hetente szerveztek kisebb és még kisebb figyelmet kiváltó akciókat A folyamat csúcspontja mégis az volt, amikor a PDSZ a kormány legnagyobb örömére váratlanul egy héttel korábbi időpontra is sztrájkot hirdetett. Ezzel végleg tönkretette annak az esélyét, hogy 20-án elérjék a kormány számára valódi figyelmeztetést jelentő részvételi arányt.
Az eredményt ismerjük. Ezért mélységesen nem értek egyet azzal, hogy a szervezők - a sajtó egy részének támogatásával - kiemelkedően eredményesnek próbálják beállítani a 20-i sztrájkot. Nem kellene, mert ez nem igaz! Ha egy évek óta fenntartott sztrájkfenyegetés beváltásakor, a valóban tragikus helyzet ellenére, csak az érdekeltek ötöde vállalja a részvételt, arra senki ne legyen büszke. Ha a sztrájkolók felhívása ellenére a társadalom látszólag meglévő szolidaritásának sincsenek látható jelei, akkor az akció nem nevezhető sikeresnek. Ezért a szerecsenmosdatás helyett most inkább a kudarc okait kellene sürgősen elemezni. A történetnek ugyanis egyenlőre itt a vége. A kormány most csatát nyert. A baj csak az, hogy a vesztes valójában nem a változást akarók csapata, hanem a magyar oktatás ügye.
A következő felvonás pedig a már sokszor látott forgatókönyv szerint fog zajlani. Horváth Péter karizmatikus karelnök be fogja jelenteni, hogy a kerekasztal tárgyalások óriási sikerrel zárultak. Az iskolák ezentúl önállóan dönthetnek a menza heti étrendjéről, az igazgatók pedig zsebpénzt kapnak krétavásárlásra. A pedagógusok kapnak valami alamizsnát, amit a négyötödbe tartozó képviselőik majd naponta könnyes szemmel köszönnek meg a médiában. A több részre bontott KLIK -et továbbra is a megbízható Áder család felügyeli. A szakszervezetek pedig megállapítják, hogy idejekorán ébredtek és újra békésen fejükre húzzák a folyamatos, intenzív, de eredménytelen tárgyalások takaróját. A baj csak az, hogy eközben a magyar gyerekek tovább masíroznak vissza a XX.századba.
