Már egy éve nem írtam semmit a blogomba, mert nem tudtam eldönteni helyesen látom-e a politika világát és benne annak a pártnak a helyzetét, melynek alapító okiratán az én nevem is szerepel. Mára azonban hála istennek megváltozott a helyzet. Korábbi pesszimista gondolataim már semmiféle kárt nem okozhatnak, ezért nyugodtan megoszthatom azokat olvasóimmal. Február 12-én ugyanis megvettem a Népszavát és a főcímet olvasva melegség öntötte el a szívemet. Az MSZP kongresszusáról szóló tudósítás szerint a hangulat a nyertes választások utáni hőfokot mutatta, a helyzetet pedig optimistának nevezték. Ezt fejezte ki a tudósítás főcíme is " Magához tért a baloldal". Ennek nagyon örültem, de ugyanakkor kicsit szégyelltem is magamat, amiért az MSZP 2010 utáni történetét tévesen és indokolatlanul pesszimistán sikertelenségek sorozatának tartottam. Azóta minden reggel előveszem azt a februári lapot, boldogan újra olvasom a főcímet és azt gondolom, hogy korábbi téves álláspontomat csak hajlott korom miatt csökkenő szellemi képességeimmel lehet magyarázni.

1. Kezdődött az egész 2010-ben, a súlyos választási vereség után, - amiért nekem is felelősséget kell vállalnom - azért hagytam abba a politikát, mert reméltem, hogy utódaink el fogják végezni az ilyenkor elkerülhetetlen feladatokat. Elemezni fogják mit rontottunk el , mi az amit soha többé nem fogunk elkövetni és mi az amit nyugodtan vállalhatunk továbbra is. Ez lett volna az az induló alap, amit kiegészítve az új, a kor követelményeinek megfelelő vállalásokkal, alkalmas lett volna kialakítani az MSZP XXI. századi új arculatát. Így tudtuk volna megkülönböztetni magunkat korábbi önmagunktól, a kormánytól és az összes többi párttól. A párt akkori vezető testületei azonban úgy gondolták, hogy az új MSZP képet  megalkotó tartalmi munkát helyettesíteni lehet gyakori személycserékkel és a fiatalítás jelszavával. Én  - nyilvánvalóan tévesen - azt gondoltam ez kapitális hiba volt, aminek a következményeit azóta is el kell viselnünk. Igazi arcél nélküli pártként, így beleszürkültünk a pitiáner ellenzéki pártok tömegébe. Rólunk sem tudta senki mivel lenne jobb az élet, ha ránk szavaznának. Ezért változott bohózattá a nagy összefogási performance is, hiszen szinte azonnal kiderült, hogy sem külön-külön, sem együttesen nem tudunk valódi kormányzati alternatívát felmutatni. A hasznosnak tűnő ellenzéki összefogás már csak a hatalom megszerzésére koncentrálódott, de mivel ennek minimális volt az esélye fő céllá a személyes egzisztenciák biztosítása vált. Ráadásul ostoba módon az erről szóló kicsinyes viták és veszekedések folyamatosan a nyilvánosság előtt zajlottak. Az eredmény közismert. A Fidesz újra kétharmados többséget szerzett, az ellenzéki pártok közül pedig egyedül a Jobbik tudott erősödni. Én az egész 4 éves folyamatot alapvetően elhibázottnak tartottam és mivel nem volt még meg a Népszava cikkem, sokat káromkodtam.

2. Közben azt gondoltam, hogy a második, az elsőnél is nagyobb pofon után végre őszintén szembe fogunk nézni a kialakult helyzettel. Tudomásul kellett volna venni, hogy az MSZP négy év alatt váltópártból visszacsúszott a kis pártok közé. A következő évekre vonatkozó célokat és stratégiákat ennek tudatában kellett volna kialakítani. Az elérendő cél szerintem reálisan az lehetett volna, hogy 2018-ban egyedül is biztonsággal akadályozzuk meg a Fidesz újabb kétharmados győzelmét és alakítsuk úgy a politikánk tartalmát, hogy a választók újra valódi váltópártot lássanak az MSZP-ben. Mivel azonban a párt vezetői is tudták, hogy ez sok munkával jár, úgy gondolták egyszerűbb ha a szégyenletes választási vereséget csak pechnek tekintik és és 2018-ra reális célnak újból a győzelmet nevezik meg. Ráadásul ezt az elmúlt négy évben a nyilvánosság előtt is folyamatosan hangoztatták. Mivel pedig továbbra is váltópárti tudattal éltek, ennek megfelelően is viselkedtek. Egy működő váltópártnak ugyanis elegendő lehet, ha csak támadja a kormány minden intézkedését. Ezt tette a Fidesz 2006-2010 között. Sikerrel. Ha azonban építkezni is akarunk, ez kevés. Akkor a tiltakozás nem lehet független az intézkedés valódi hasznosságától, társadalmi elfogadottságától és saját korábbi álláspontunktól. A migránsválság kezdetén például nekünk is világosan ki kellett volna mondani, hogy egyetlen illegális bevándorlónak sincs helye az ország területén és csak a Fidesz által gerjesztett hazugság és gyűlöletkampány ellen kellett volna tiltakoznunk. A kórházak államosítását támogatnunk kellett volna, hiszen mi is ezt akartuk, csak nem volt hozzá meg a szükséges parlamenti többségünk. Azt kellett volna bemutatnunk, miért működik a rendszer a helyes lépés ellenére mégis sokkal rosszabbul.

     Azt túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a harmadik Fidesz kormány az elmúlt 28 év legkártékonyabb kormánya. A demokratikus működés akadályozása, a gazdaság szétzilálása, az oktatási, egészségügyi és nyugdíjrendszer majdnem működésképtelenné tétele, Magyarország egyre nagyobb elutasítását eredményező külpolitika rengeteg kárt okoz az országnak. Sikereket csak a hatalomkoncentráció növelése és a közpénzek szétlopásának törvényesítése területén tudnak felmutatni. Ez minden országban a kormány bukásához vezet és nálunk is megteremtette a kormányváltást igénylő többséget. Az, hogy mégsem lesz már most vége a Fidesz uralmának, az kizárólag annak köszönhető, hogy az MSZP ( a többiek is, de ez engem nem érdekel ) elmulasztotta annak az emberek számára is érzékelhető alternatívának a kidolgozását, ami megmutatná, milyen lenne az ország, ha mi lennénk kormányon. Ennek hiányában a választókat bizonytalanságban, a Fideszt pedig kormányon fogjuk tartani. Én nagyon szégyelltem magamat, amikor Kövér László, ismétlem, Kövér László azt nyilatkozta, hogy szerinte szükség van az MSZP-re. Hát persze!!! Akár dühös is lehetnék, de most már előveszem azt a februári Népszavát, boldogan újra olvasom a főcímet és azt gondolom, hogy eddigi téves álláspontomat csak hajlott korom miatt csökkenő szellemi képességemmel lehet magyarázni.

3.Sajnos a valódi, az emberek számára elfogadható alternatíva kidolgozásához szükséges érdemi munka elmaradását - az MSZP-ben nem szokatlan módom - újra gyakori személycserékkel próbálták pótolni. Elméletileg persze lehetséges, hogy egy párt a világról alkotott képét markáns, igazi egyéniségeket mutató, a közvélemény többsége számára elfogadható személy vagy személyek felmutatásával alakítsa ki. Horn Gyulán és Orbán Viktoron kívül nem is tudta senki megvalósítani. Most sem sikerült. Az új arcok közül az érezhetően hiteles Gőgös Zolin és a csinos, fiatal, kicsit naiv politikuslány szerepét ügyesen alakító Kunhalmi Ágnesen kívül a többiek személyiségükből adódóan teljesen alkalmatlannak bizonyultak a választók figyelmének a felkeltésében. Ebben a helyzetben az egyetlen pozitív esemény az volt, hogy Botka Laci hosszas hezitálás után elvállalta a miniszterelnöki jelöltséget. Hosszú parlamenti és sikeres nagyvárosi polgármesteri tapasztalatai miatt az egyetlen igazán alkalmas jelölt Ő volt erre a posztra. Színre lépése olyan szakértők bevonását eredményezte a választási előkészületekbe, akik eddig távol tartották magukat az MSZP-től. Gondolom velem együtt sokan fellélegeztek és látni vélték a fényt az alagút végén. Szerintem tanítani fogják a politológián, ahogy Gyurcsány Ferenc felkérésére elvbarátai már az első napon hátába döfték a kést. Utána pedig a párt prominens vezetőinek közreműködésével olyan mészárlás következett, amihez képest március idusa Julius Caesar, számára barátságos pikniknek tűnhetett volna. Ezzel megnyílt az út az MSZP számára előnytelen forgatókönyv megvalósításához.

     Feri megette a szoci vezetőket reggelire. A párt környékén megjelentek a Tarjányi Péter meg Lattmann Tamás féle politikai kalandorok. Egy nem létező párttal való szövetségkötéssel pedig kockára tették a parlamenti bejutásunkat is. Nekem legjobban mégis az fájt, hogy egy tehetségtelen, korábban semmilyen teljesítményt fel nem mutató, az eddig kötött megállapodásait kivétel nélkül megszegő, az MSZP-hez soha nem kötődő személy lett a miniszterelnök jelöltünk. Ezzel az erővel Kóka Jánost vagy Fodor Gábort is megválaszthattuk volna. Ami ezután következett az nekem már igazán szürreálisnak tűnik. Gyurcsány Feri egyedüli kakasnak érezve magát a szemétdombon, meghirdeti mit fog csinálni első miniszterelnöki napján. Tagsággal nem, legfeljebb miniszterelnök jelöltekkel rendelkező pártocskákkal komoly arccal tárgyalnak választási együttműködésről. Mérleg nyelve pozícióba helyezik az elmúlt nyolc évben a Fidesznek legtöbb támogatást nyújtó és kétszer kétharmados többséget biztosító parlamenti pártot, az LMP-t. A Jobbikkal való együttműködésről pedig március 15-én, a nagygyűlésen a három szövetséges szónok három teljesen különböző álláspontot képvisel. Tulajdonképpen el kellene keserednem, de most már reggel előveszem azt a februári Népszavát, boldogan újra olvasom a főcímet és azt gondolom eddigi téves álláspontomat csak hajlott korom miatt csökkenő szellemi képességemmel lehet magyarázni.

     Így aztán boldogan megyek 8-án szavazni és várom a jól megérdemelt győzelmet.

     Több hónapja megy a cirkusz az októberi népszavazás körül. Nap mint nap szemlélői vagyunk a kormány által a mi pénzünkből szervezett durva és hazug politikai kampánynak. Eközben biztos vagyok abban, hogy a szavazók döntő többségének fogalma sincs arról valójában mi a kérdés amire válaszolniuk kellene. Pedig a kérdést, sunyi szándékkal, de nagyon pontosan fogalmazták meg. " Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?" Erre a kérdésre egyetlen helyes válasz van: NEM. Ezért olvasóim egy részének várható tiltakozása ellenére ki merem mondani, hogy a kérésre én is nemet mondanék. Sőt meg merem kockáztatni, ha az Unió maradék 27 országában népszavazásra bocsájtanák ezt a kérdést, a lakosság túlnyomó többsége nemet mondana. Az más kérdés, hogy közben csodálkozó arcot vágnának, nem értenék mitől hülyült meg a kormányuk. Miért nem meri vállalni a mindenkori kormányokra háruló felelősséget? Miért nem konzultál az EU csúcsok előtt saját parlamentjével és ha kell miért nem vétózza meg a rossz döntéseket az Európai Tanács ülésén? Miért akar a felelősség vállalása helyett az ő hátuk mögé bújni? Maga a kérdés felvetése talán Szlovákiát és Lengyelországot kivéve a kormány végleges bukásához vezetne.

     Miért vállalta föl mégis a magyar kormány a népszavazást annak ellenére, hogy pontosan tudja a döntésnek semmiféle jogi következménye nincsen, külpolitikai jelentősége pedig minden ellenkező állítással ellentétben elenyésző? Azért, mert ez az ügy nem a népszavazásról szól. A mostani akció igazi oka az, hogy a kormány az elmúlt hat évben szisztematikus építkezéssel kialakított egy már-már orwelli szintű hatalmi gépezetet és most ki akarja próbálni élesben hogyan működik, milyen a hatása, ha minden elemét egyszerre, összehangoltan működteti. Alkalmas-e arra, hogy az általa kiválasztott ügyet intenzív, féligazságokra és hazugságokra épülő kampánnyal a közbeszéd kizárólagos témájává tegye és ezzel az összes problémát és disznóságot elfedje? Alkalmas-e arra, hogy a tetszés szerint kiválasztott személyek, szervezetek, nemzetek vagy vallások iránt kellő mértékű gyűlöletet keltsen? Végső célként alkalmas-e arra, hogy az emberek veszélyeztetettségi  és félelem érzete olyan szintet érjen el, hogy ne csak eltűrjék, hanem egyenesen igényeljék a példának tekintett Putyin, Erdogan, Nazarbajev típusú erőskezű vezetés kialakítását? Ennek a próbaüzemnek vagyunk most tanúi és elszenvedői, ezért kell (kell?) ezt a még nálunk is szokatlanul durva hangvételű, mocskos kampányt nap mint nap eltűrnünk. Egy ilyen nagy akció átfogó elemzését nehéz olvasható terjedelemben elvégezni, ezért én most csak néhány jellemző elemét emelem ki.

Eszközök:

      A kormány mára gyakorlatilag megszerezte a tájékoztatás valamennyi eszköze feletti ellenőrzést. Az óriásplakátok hónapok óta kizárólag a kormány üzeneteit hirdetik. A közvetlenül vagy strómanok által felügyelt TV-k, rádiók, újságok egy-két kivételtől eltekintve összehangoltan zúdítják ránk a félrevezető információkat, hazugságokat és féligazságokat. Mindegy hogy híreket hallgatunk vagy interjúkat nézünk, nyilatkozatokat vagy újságcikkeket olvasunk, vénásan adagolják belénk a gyűlöletszérumot. Úgy látom azonban, hogy az abszolút fölény tudatában a propagandista fiúk olyan stílusban fogalmaznak, amit mi öregek már régóta tudunk kezelni. Tudjuk hogyan kell az elhangzó mondatokból kihámozni az igazságot. A fiatalok pedig az internetről szerzik az információt, amit eddig csak a kínaiaknak, oroszoknak és a törököknek sikerült legalább részlegesen blokkolni.

     A totális médiatámadásba időnként vaskos hibák is becsúsznak. Klasszikusokat idézve néha " túltolják a biciklit". Ennek legjobb példája a sportközvetítéseket megszakító új műfaj,, az úgynevezett " 1 perces hírek". Ezt az új ötletet viharos gyorsasággal sikerült megutáltatni a sportot szerető közvélemény egészével, amikor az olimpiai vagy a labdarúgó EB közvetítéseinek legizgalmasabb pillanataiban zavarták meg az élvezetet. El nem tudtam volna képzelni, hogy ebben az országban van ennyi, egyébként normálisnak tűnő fiatal lány és fiú, aki önként hajlandó hülyét csinálni magából. A legváratlanabb pillanatokban megjelentek a képernyőn, udvariasan bemutatkoztak ((" Szentpéteri Eszter vagyok ", " Lantos Csaba vagyok ") és megfenyegettek, hogy 1 percben híreket fognak mondani. Aztán kiderült, hogy egytől egyig diszlexiások, nem tudják felolvasni a szöveget, ezért olvasni tudóknak kellett megtenni helyettük. A mások által felolvasott 1 perc tömény hazugság után újra megjelentek és boldogan mosolyogva biztosítottak arról, hogy láthatjuk még őket. Úgy látszik tényleg igaz a mondás, hogy " van az a pénz, amiért korpásodik a hajam ". Az agit-prop titkár helyében ezt a műfajt sürgősen megszüntetném.

Szereplők:

     Külön figyelmet érdemel a próbaüzem során csatasorba állított szereplők tömege. Szemmel láthatóan a kormány az összes felhasználható fegyverét bevetette a " nagyágyuktól " a " kováspuskáig ". Mindezt nagyon szervezetten és hatékonyan. A szereplők valamennyien jól betanulták a szövegüket és hibátlanul, az egyéniség legkisebb jele nélkül, megbízhatóan teljesítették a rájuk osztott feladatot. Lázár, Szijjártó, Kósa, alkotmányozó Szájer, képviselők, miniszterek és beosztottaik, a Századvég, az Alapjogokért Központ, a Migrációkutató Intézet nemzetközi hírű szakértői, Spöttle és a többi Európa szerte ismert biztonsági szakember, a Batthyány professzorok, Csizmadia CÖF László, Schmidt Mária, a határon túliak közül kijelölt politikusok egészen Nagy Feróig, megbízhatóan hozták szokott formájukat. Kivétel nélkül megérdemlik a tapsot.

     A sok kiváló alakítás közül én csak kettőt szeretnék külön is megemlíteni. Novák Katalin az EMI családügyi államtitkára úgy gondolja, a magyar nőkre leselkedő legnagyobb veszély, hogy a migránsok megerőszakolják őket. Az a Novák Katalin, aki a " vak komondor " ügyben egyszer sem szólalt meg és aki valószínűleg nem is hallott arról, hogy a magyar férfiak jelentős hányada, képviselőtől a szabolcsi közmunkásig még ma is úgy gondolja, a nőkkel való kapcsolattartásnak a verés szerves része. Vagy hallott róla és egyetért  vele? Mindenesetre nem szeretnék nő lenni, ha Novák Katalinra lenne bízva a védelmem. Schöpflin Györggyel kapcsolatban csak azzal tudom vigasztalni magam, hogy jellemét és gondolkodását nem itt Magyarországon, hanem angol és skót iskolákban, egyetemeken alakították ilyen torzulttá. Gondolom már a londoni egyetemen is levágott disznófejekkel tartotta távol előadásairól a muszlim diákokat. Hát szégyellhetik magukat az angolok. Örülök, hogy már nem vagyunk egy csapatban.

Hogy kerül ide a vallás?

     Az egész kampány legvisszataszítóbb eleme, hogy a vallási különbözőségeket - a hívő emberek meggyőződésével visszaélve - gátlástalanul próbálják felhasználni politikai, hatalmi céljaik elérése érdekében. Már az is furcsa volt, amikor a magyar kormány váratlanul kinevezte magát a keresztény értékek védelmezőjének. Az pedig még meglepőbb volt, hogy a magyar keresztény egyházak ebben partneri szerepet vállaltak. Van abban valami báj, amikor Kósa Lajos Angela Merkelnek magyaráz a kereszténységről, de az már igazán szürreális, hogy akadt olyan magyar püspök, aki Ferenc pápával szemben védte harcosan a keresztény értékeket. Az a püspök, aki soha egyetlen szóval sem hívta fel politikai elvbarátai figyelmét a tízparancsolat 7. ( ne lopj ) és 8. ( ne hazudj ) pontjára. Az is mutat valamit, hogy az erősen hierarchikus felépítésű katolikus egyházban a magyar egyházi vezetők közül senki nem emelte fel a szavát a pápa védelmében.

     Az iszlám vallást, egyházat és annak vezetőit az utóbbi években sok, jórészt jogos kritika és sok a vallási előírásokat nem ismerő vagy azokat tudatosan félremagyarázó támadás érte. A támadók közé tartozik a magyar kormány is, aki a muszlimokat válogatás nélkül terroristáknak tekinti. Ez lehetne akár ( alappal vagy alap nélkül ) a meggyőződése is. De az azért szokatlan, hogy mindeközben a valódi terroristákat köztudottan pénzelő gazdag arab országokkal nemcsak hivatalos, hanem üzleti, baráti, családi kapcsolatokat ápoljanak és az ISIS felfegyverzését lehetővé tevő török vezetőket példaképüknek tekintsék.

     Az azonban a világon egyedülálló teljesítmény, ahogy a magyar kormánynak az iszlám elleni gyűlöletkampányt sikerült összekapcsolnia az antiszemitizmussal. Ezt még Le Pen, Wilders, Petry vagy James is irigykedve nézne. Először csak a szokásos, homályos megjegyzések hangzottak el a háttérben munkálkodó Európa ellenes pénzügyi erőkről, azután egyszer csak kinevezték a közismerten zsidó származású Soros Györgyöt az ellenség vezérévé. Előre kell bocsájtanom, hogy nem kedvelem Soros Györgyöt. Először is azért, mert nem gondolom, hogy akinek sok pénze van, annak joga van politikai, társadalmi, erkölcsi kérdésekben megfellebbezhetetlen nyilatkozatokat tenni, másodszor is azért mert Kovács Zoltán féle alakokat szabadított erre a szegény kis országra. De az a sugalmazás, hogy Soros György egy világméretű összeesküvés szervezője, amely Európát, az európai értékeket muszlim terrorista hordák támogatásával akarja földig rombolni, az röhejes. De nincs kedvem nevetni rajta, ahogy azt sem tartom vicces ötletnek, hogy a magyar kormány iszlamista imaházat épít a rabbiképzővel szemben. Ennyire mégsem kéne cinikusnak lenni!

Van mit eltakarni!

     Az oktatás, az egészségügy vagy a szociális ellátó rendszer egyre súlyosbodó problémáit a legtöbb magyar család saját bőrén tapasztalja. Itt csak az a kérdés, hogy a kormány a rajtakapott férj taktikáját alkalmazva meddig tudja a " nekem higgyél, ne a saját szemednek " állapotot fenntartani.

     Az igazi takargatnivaló a pénzügyi panamák területén van. Ezek közül a legjellemzőbb - aminek láttán Strasznov Ignác irigykedve forog a sírjában - az az úgynevezett letelepedési kötvény. A menekültek, migránsok, bevándorlók elleni élet-halál harccal egyidőben a fideszes képviselők által kijelölt közvetítőkön keresztül - kötvényvásárlás ürügyén - egy városnyi bevándorló kapott letelepedési engedélyt. Gyakorlatilag mindenféle biztonsági ellenőrzés nélkül, fejenként 10 millió forintért. A félreértések elkerülése végett, ezt nem ők fizetik a költségvetésnek, hanem ők kapják Európa legmagasabb kamataként a magyar államtól. Jelenleg senki nem tudja megmondani, hogy ezzel a tömeggel hány bűnöző, potenciális terrorista jutott be az ország területére. Egyedül a baráti közvetítő cégek jártak jól, amelyek már eddig több mint száz milliárd forintot kerestek az ügyön. Ki lehet számolni, hogy a 100 000 000 000 Ft - ami normális esetben az állam bevétele lenne - hány Nokiás dobozban férne el.

Helyzetjelentés:

     Az a jó hírem a kormány számára, hogy a próbaüzem működni látszik. Taxis ismerősöm már fegyverrel menne védeni a hazát a határon sorakozó iszlám seregek ellen, orvos barátom pedig nem is hallott arról, hogy a letelepedési kötvények segítségével több ezer bevándorlót engedtek be az országba ellenőrzés nélkül. A gyakorlatban is kezd megvalósulni az 1984 című könyvből jól ismert jelmondat.  " A tudatlanság erő. "

     Ha az önmagukat a demokratikus oldalhoz tartozónak tekintő politikusok, szakértők, civilek vagy újságírók továbbra is az érvényességi küszöbről, meg előrehozott választásokról fognak hablatyolni. Ha nem veszik észre az igazi veszélyt, azt, hogy megkezdődött a hosszútávú tudatformálás, akkor akaratlanul is a próbaüzem sikerét fogják elősegíteni.

     Ideje lenne egy kicsit gondolkodni is!

  Világszerte számtalan példa bizonyítja, hogy egy ország felemelkedéséhez, sőt egyre inkább  a lecsúszás megakadályozásához is, jól működő - az adott kor igényeihez folyamatosan igazodó- oktatási rendszerre van szükség. Elvileg tudják ezt Magyarországon is, ezért szavakban minden eddigi kormány elismerte a terület fontosságát. Az oktatás mégsem lett a rendszerváltás óta eltelt 26 év sikersztorija. Sőt őszintén szólva inkább folyamatosan távolodtunk a XXI. századi elvárások teljesítésétől.

   Az első húsz évre a rendszer folyamatos átalakítása  volt jellemző, ezek többsége azonban kellő előkészítés nélkül, ötletszerűen került bevezetésre. A részletek kidolgozására, a hatékony működés kialakítására a kelleténél sokkal kevesebb energiát fordítottak,így a helyzet finoman szólva eklektikussá, valójában kaotikussá vált. A virágozzék 100 virág elve nagyon szép, de ha a 100-at 1000-re cseréljük és a virágok közé dudva is keveredik,   akkor már egészen mást jelent.

    Ilyen előzmények után nem csoda, ha az érdekeltek 2010-ben hinni akartak a Fidesz ígéreteinek, melyek az oktatási rendszer rendbetételét vizionálták. Arra azonban, ami az elmúlt hat évben történt legvadabb rémálmaikban sem számítottak. A kinevezett tehetségtelen KDNP-s felelősöknek fogalma sem volt arról hogyan néz ki az oktatás manapság a világban, ezért csak annyi tellett tőlük, hogy erősítsék a szegregációt és bevezessék a kvázi kötelező hittanoktatást.Valljuk be ez elég vékonynak tűnik a valóban szükséges változtatásokhoz képest.

    Az ilyen gyenge teljesítmények láttán a kellően tevékeny és megfelelő önbizalommal rendelkező politikusokban    / hála istennek a mi miniszterelnökünk is ilyen ember / erősödik a meggyőződés, hogy ezt az ügyet is nekik kell megoldani. A baj csak az, hogy kevés információval rendelkeznek az adott témában, így felszínes ismeretekre és gyerekkori emlékeikre hagyatkozva kellő határozottsággal intézkednek,iszonyatos károkat okozva ezzel.Így történhetett meg, hogy a magyar oktatásügy rövid idő alatt visszakeveredett a XX. század közepére jellemző állapotába.Oda ,ahol teljes volt a központosítás, ahol az iskoláknak, tanároknak nem volt semmi önállósága, ahol egy tankönyvből mindenkit egyformán kellett tanítani, ahol a gondolkodásra való nevelés helyett a magolás volt az elvárás.

    A Fidesz féle változtatások közül az újbóli államosítás nyilvánvalóan nem hozta meg a várt eredményt. Nem a kis iskolák színvonalának emelkedését eredményezte, hanem a jobbak leromlását.Az újra íratott, kötelező tankönyvek hemzsegnek a tárgyi hibáktól és a torzításoktól.Ezért az iskolában feleslegesen, rengeteg időt töltő gyerekeket szüleik iskolán kívüli foglalkozásokkal kénytelenek felkészíteni az élet valós kihívásaira.A szuperszervezetnek kikiáltott KLIK működése pedig tárgyi, anyagi és személyi feltételekben is soha nem látott hiányokat okozott az iskolák jelentős részénél. Bár a folyamatosan kontraszelektálódott magyar pedagógusok jelentős része ,ebben az önállóságot és felelősségvállalást nem igénylő szituációban szemmel láthatóan jól érzi magát túlzás nélkül állítható,hogy közoktatás 2015-re mélypontjára érkezett.

    Ezt először - szokás szerint - a gyerekek vették észre, akiknek az internetről szerzett információi egyre gyakrabban kerültek ellentétbe az iskolában tanultakkal. Azután a szülők,nagyszülők végül - hosszas hezitálás után -  a társadalom talán legszervilisebb részét képező pedagógusok közül is egyre többen voltak kénytelenek elismerni " ez a király meztelen ".Egyre többen vállalták a nyilvánosság előtt véleményüket, még a hosszú téli álmot alvó szakszervezetek is éledezni kezdtek. Egy miskolci gimnázium tantestületének segélykiáltással felérő, a helyzet tarthatatlanságát jelző állásfoglalása áttörte a gátat. Az oktatás színvonaláért, gyermekeink jövőjéért aggódó személyek és szervezetek egyesítették erőiket és február közepén a rossz idő ellenére a több tízezres tömeg méltóságteljes tüntetésen jelezte, hogy változást akarnak.

    A jelenlegi illiberális állam képviselői persze nem arról híresek, hogy belátják hibáikat és könnyen feladják korábbi álláspontjukat. Még akkor sem ha napnál világosabb, hogy sorozatos rossz döntéseik vezettek a tarthatatlan állapot kialakulásához. Helyette azonnal megkezdték a Habony-Finkenstein féle agytröszt már jól ismert ellenlépéseit. A téma bagatellizálása, a véleményt nyilvánítók lejáratása, megfélemlítése, értéktelen gyalogok feláldozása, látszattárgyalások folytatása a kormányhoz hű, de a témához nem értő szervezetek többségének biztosítása mellett. Kirúgták Czunyinét és a nevesincs KLIK vezetőt,  kinevezték a közoktatáshoz nem értő, de szimpatikusan beszédhibás mérnökembert a terület államtitkárává. Létrehozták a pedagógusok többsége által labancnak tekintett és eddig mindennel elégedett pedagógus kar szakmai vezérletével az azonnal lázas munkát imitáló kormányhű kerekasztalt. Beindult a szokásos Fidesz propagandahenger, mely szerint az oktatásban nincs is komoly probléma, az egész ügy csak egyes tanárok lustaságáról, pénzéhségéről és az ellenzéki pártok politikai akciójáról szól. Közben folyamatosan keresték a lehetőséget a már annyiszor alkalmazott " oszd meg és uralkodj " technika alkalmazására. Úgy tűnik ez lett a nyerő.

    Ha valaki a kormány által majdnem működésképtelenné tett szakterület megmentését akarja elérni, akkor két lehetőség közül választhat. Igaza tudatában mindent elkövet annak érdekében, hogy lépésről-lépésre haladva elérje a kormánynál az elkövetett hibák fokozatos kijavítását. Vagy jelentős támogatással a háta mögött megpróbálja sarokba szorítani a kormányt és agresszív fellépéssel kikényszeríteni az azonnali teljes változást, akár a kormány megbuktatásával is. Az első stratégia választása esetén a változást akaróknak kell szelektálni a meglévő problémák között és először a legfontosabb, a rendszer működését alapvetően akadályozókat megszüntetni. Ha ez megtörtént, csak akkor érdemes a fontos, de kisebb jelentőségű ügyekre koncentrálni. Így válik a folyamat áttekinthetővé a közvélemény számára, ami biztosíthatja a folyamatos támogatást. Ha a különböző fajsúlyú változási igények egy csomagban kerülnek bejelentésre, az a közvélemény számára áttekinthetetlenné válik, ( nem hiszem, hogy van olyan ember az országban, aki a pedagógusok 25 egyébként jogos követelését fel tudná sorolni ) a kormány pedig a kisebb jelentőségű ügyekben való engedményekkel matematikailag bizonyítani tudja együttműködési szándékát anélkül, hogy a rendszerben érdemi változások történnének.

    Bármelyik lehetőséget választják a változást akaró erők, sikerre csak a további teljes együttműködés esetén számíthattak volna. Ezzel szemben a március 15-i nagygyűlés már a februárit szervező legnagyobb szakszervezet nélkül zajlott. A korábbi tüntetés sikerén felbuzdulva a jó szándékú civilek egy része úgy gondolta itt az idő saját stratégiájuk megvalósítására, egyedül is elegendő támogatással rendelkeznek ahhoz, hogy megalázó és nyilvánvalóan teljesíthetetlen feltételeket szabjanak a kormány számára.

    Súlyosan tévedtek. Maguk mutatták meg a bajban lévő hatalomnak, hova érdemes éket verniük. Pukli István úgy kellett a Fidesznek, mint egy falat kenyér! Aki bocsánatkérésre szólítja fel a köztársasági elnököt és a miniszterelnököt, amögött milliók kell álljanak, különben nevetségessé válik. Ezt a hibát akkor sem szabad elkövetni, ha felelőtlen, vagy sunyi újságírók azzal hitegetik az embert, hogy Ő már egy igazi népvezér. Itt fordult meg a folyamat, a kormány fellélegzett és önfeledt örömmel kezdte trancsírozni a túloldalon állókat. Azok pedig az egység helyreállítása helyett egymással kezdtek rivalizálni. Ahelyett, hogy közösen dolgoztak volna PSZ által április 20-ra meghirdetett pedagógus sztrájk sikerén, hetente szerveztek kisebb és még kisebb figyelmet kiváltó akciókat A folyamat csúcspontja mégis az volt, amikor a PDSZ a kormány legnagyobb örömére váratlanul egy héttel korábbi időpontra is sztrájkot hirdetett. Ezzel végleg tönkretette annak az esélyét, hogy 20-án elérjék a kormány számára valódi figyelmeztetést jelentő részvételi arányt.

    Az eredményt ismerjük. Ezért mélységesen nem értek egyet azzal, hogy a szervezők - a sajtó egy részének támogatásával - kiemelkedően eredményesnek próbálják beállítani a 20-i sztrájkot. Nem kellene, mert ez nem igaz! Ha egy évek óta fenntartott sztrájkfenyegetés beváltásakor, a valóban tragikus helyzet ellenére, csak az érdekeltek ötöde vállalja a részvételt, arra senki ne legyen büszke. Ha a sztrájkolók felhívása ellenére a társadalom látszólag meglévő szolidaritásának sincsenek látható jelei, akkor az akció nem nevezhető sikeresnek. Ezért a szerecsenmosdatás helyett most inkább a kudarc okait kellene sürgősen elemezni. A történetnek ugyanis egyenlőre itt a vége. A kormány most csatát nyert. A baj csak az, hogy a vesztes valójában nem a változást akarók csapata, hanem a magyar oktatás ügye.

    A következő felvonás pedig a már sokszor látott forgatókönyv szerint fog zajlani. Horváth Péter karizmatikus karelnök be fogja jelenteni, hogy a kerekasztal tárgyalások óriási sikerrel zárultak. Az iskolák ezentúl önállóan dönthetnek a menza heti étrendjéről, az igazgatók pedig zsebpénzt kapnak krétavásárlásra. A pedagógusok kapnak valami alamizsnát, amit a négyötödbe tartozó képviselőik majd naponta könnyes szemmel köszönnek meg a médiában.  A több részre bontott KLIK -et továbbra is a megbízható Áder család felügyeli. A szakszervezetek pedig megállapítják, hogy idejekorán ébredtek és újra békésen fejükre húzzák a folyamatos, intenzív, de eredménytelen tárgyalások takaróját. A baj csak az, hogy eközben a magyar gyerekek tovább masíroznak vissza a XX.századba.

     Amióta - nem túl termékeny módon - blog írására adtam a fejemet, gyakran kapok barátaimtól témajavaslatokat. Írjál a 888 még nálunk is szokatlanul aljas, gusztustalan cikkéről! Miért kellene? Aki egyszer is látta G.Fodor Gábort az biztosan nem lepődött meg. Aki pedig beszélni is hallotta már, az azon csodálkozik, hogy milyen "visszafogott" volt a fogalmazás és azon, hogy nem naponta jelenik meg hasonló förmedvény az általa vezetett hírportálon.

     Írjál arról a sokakat felháborító hírről, hogy egyesek Lánczy Andrást (írtam már róla) akarják kinevezni a Corvinus rektorának. Nem írok! Amikor Mocsai Lajost sikerült kinevezni a TE rektorának, akkor elhatároztam, hogy kinevezésről legközelebb akkor mondok véleményt, ha Mészáros Lőrincet akarják kinevezni a Magyar Tudományos Akadémia elnökének.

     Ezek az ügyek persze felháborítóak és enyhén szólva anakronisztikusak, de nem befolyásolják közvetlenül az emberek mindennapi életét.

     Én most inkább három látszólag kis üggyel szeretnék foglalkozni az egészségügy területéről. Mindegyikről az újságokban olvastam és egyiknek sem volt visszhangja a közvéleményben, sőt még szakmai körökben sem. Pedig, ha végiggondoljuk mit is jelentenek valójában, akkor megérthetjük miért van egyre elkeserítőbb helyzetben a magyar egészségügy.

    1. Az első hír arról szólt, hogy új vezetőt bíztak meg a mentőszolgálatok vezetésével. Részletes életrajz hiányában csak annyit tudhatunk róla, hogy mérnök-közgazdász, az egyetem elvégzése után pilótaként dolgozott a Malévnél és a Sky Alliance igazgatótanácsának elnöke volt. A szélesebb közvélemény akkor találkozhatott vele, amikor 2012 február 2-án este a TV-ben megnyugtatta az ország lakosságát, hogy másnap valamennyi Malév repülőgép menetrend szerint el fog indulni és meg fog érkezni. A tények ismertek, másnap hajnaltól soha többet, egyetlen Malév gép sem emelkedett a levegőbe és utasok ezrei maradtak a repülőtereken. A mentőzéshez is több szállal kapcsolódik, hiszen dédapja Kresz Géza a magyar mentőszolgálat alapítója volt, ő maga pedig, saját elmondása szerint 8 éven át légi mentő ápolóként dolgozott. Életútja ismeretében teljesen érthető, hogy Ónodi-Szűcs államtitkár miért őt tartotta a legalkalmasabbnak. a cseppet sem könnyű feladat végzésére.

     A mentőszolgálat ugyanis valóban nehéz helyzetben van. Hosszú évek óta nem sikerült elérni azt a kitűzött célt, hogy a mentők a hívástól számított 15 percen belül - a nemzetközileg elfogadott sztenderdeknek megfelelően - a helyszínre érkezzenek. Sőt ez az időtartam még a korábbiakhoz képest is növekedett. Ennek számos oka van. A mentőautók és helikopterek szükséges cseréje és fejlesztése csak kis mértékben valósult meg. Az uniós pénzből épített új mentőállomások felét, a felújítottak harmadát sikerült csak üzembe venni. Az új mentésirányítási rendszer nem működik és a személyi állomány jól képzett szakemberekkel való feltöltése nem valósult meg. Mindezek ismeretében nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni az újonnan megbízott mentős főnők első interjúját. Amit ebből megtudtam, az számomra megdöbbentő volt.

     Máté Gábor ugyanis egy szót sem szólt arról, hogyan szeretné feltölteni az állományt megfelelő szakemberekkel, mikor tervezi üzembe helyezni az újonnan épített és felújított mentőállomásokat, mikor fog működni az új korszerű betegirányítási rendszer. Nem beszélt arról, lát-e lehetőséget a korszerű földi és légi járműpark kialakítására. Ezzel szemben határozottan kijelentette, hogy "ezt a 15 perces helyszínre érkezési időt, mint elvárást el kell felejteni". Ehhez a frappáns megoldáshoz csak Nagy Sándor tette hasonlítható, amikor átvágta a gordiuszi csomót. Az új vezetőnek két fontos célkitűzése van. A mentősök új munkaruhával való ellátása (nem a fizetésük rendezése!!!) és a lakosság meggyőzése (ez a legcinikusabb), hogy ne hívogassák össze-vissza a mentőszolgálatot. No comment! Csak sajnálni tudom az erejüket megfeszítve dolgozó mentősöket és a bennük eddig töretlenül bízó szerencsétlen, sérült, beteg embereket.

     2. Látszólag kis hír az is, hogy 2016 április 1-től megváltozik a budapesti kórházak sebészeti ügyeleti rendje. Utánanéztem mit is jelent ez valójában és érdekes dolgokat tudtam meg. Az eddigi rendszer szerint a sebészeti osztállyal rendelkező budapesti kórházak közül, változó összetételben, minden napra kijelöltek néhányat az ügyeleti feladatok elvégzésére. Ezek az adott napon éjjel-nappal, hétvégén is folyamatos készültséggel várták a sürgős, azonnali beavatkozást igénylő betegeket. A készültség üzemképes műtőket, jól képzett sebészorvosok, altatóorvosok, műtősök jelenlétét igényelte. A több mint 20 budapesti kórház közül az adott napon maximum 5-6 látta el az ügyeleti feladatokat. Ez a szisztéma kisebb nagyobb zökkenőkkel - személyes tapasztalataim szerint is - működőképes volt.

     Az új előírás szerint április 1-től az ügyeletes kórházak kijelölése megszűnik és minden sebészeti osztályon, a hét minden napján el kell látni az eddigi ügyeleti feladatokat is. Ez látszólag jó hír. Azt jelenti, hogy ettől kezdve valamennyi kórházban éjjel-nappal legalább egy műtőt a hozzátartozó jól képzett személyzettel együtt készenlétben kell tartani a váratlan betegek számára, szemben az eddigi 5-6 ügyeleti helyszínnel. Ezt végiggondolva kezdtem valamit nem érteni.

     Ha igaz, hogy a magyar egészségügyben egyre nagyobb hiány van képzett sebész és altató orvosból, műtősből, akkor miért kényszerítjük az eddiginél jóval nagyobb részüket a tervezett munkából kiemelve egy ilyen túlméretezett ügyeleti rendszerbe. Ezzel csak azt érhetjük el, hogy vagy a tervezett műtétek tolódnak még későbbre, vagy a váratlan betegeket nem tudják időben megfelelő színvonalon ellátni. Persze, ha felesleges orvosi és szakszemélyzeti kapacitásunk van, akkor ez a legjobb megoldás. Van? Tényleg van? Ki mond igazat?

     Ha ugyanis mégis igazak a szakképzett egészségügyi szakemberek növekvő hiányáról szóló nyilatkozatok, amely a szakmai szervezetek szerint már a kórházak működőképességét veszélyezteti, akkor az intézkedés meghozatalának csak két magyarázata lehetséges. Az új rendszer kiagyalóinak fogalma sincs a szakember ellátottság valódi helyzetéről, vagy tudatosan akarnak még nagyobb káoszt és további látszólagos hiányt előidézni az amúgy is sok sebből vérző egészségügyi ellátó rendszerben. Szerintem bármelyik magyarázat bizonyul igaznak, az ügy nem csak megdöbbentő, de elkeserítő is. Még elkeserítőbb és számomra érthetetlen is, hogy az orvoshiány rémével a lakosságot folyamatosan riogató Rezidens Szövetség, Orvosi Kamara vagy a Kórházszövetség részéről egyetlen tiltakozást sem lehetett hallani az intézkedés ellen. Vajon miért nem??

     3. A harmadik hír látszólag abszolút pozitív. Arról szól, hogy a kaposvári kórházban másfél éves előkészítő munkával olyan számítógépes programot dolgoztak ki, amely hatodára csökkenti a daganatos betegek diagnózisának felállításához és a megfelelő kezelés kijelöléséhez szükséges időtartamot. Annak  megértéséhez, hogy ez miért fontos, tudni kell, hogy Magyarországon a daganatos betegség gyanújának felmerülésétől a diagnózis megállapításáig átlagosan hat hónap telik el. Alapvetően ez az oka annak, hogy Európában még mindig Magyarországon halnak meg a legtöbben rákban. Évente több mint 70 000 beteg botorkál rettegve és tanácstalanul a magyar egészségügy útvesztőiben. Sokan közülük ping-pong labdaként pattognak a különböző intézmények és szakorvosok között és a betegek csaknem fele meghal. Mire ugyanis megszületik a diagnózis, a leghatékonyabb - sebészeti - beavatkozás sokszor már lehetetlen és a gyógyulás esélye jelentősen csökken. Szakemberek szerint önmagában a szükséges kezelés megállapításához vezető út lerövidítésével évente 10-12 ezer ember életét lehetne megmenteni. Ezért jó hír, ami Kaposvárról érkezett.

     Ha azonban az ember megismeri az új program részleteit, amivel 28 napra sikerült csökkenteni a kezelés megkezdéséig terjedő időszakot, egyre fokozódó rossz érzés keríti hatalmába. Abban ugyanis nagyon egyszerű intézkedések szerepelnek. A daganatos betegek a gyanú felmerülését követően bekerülnek egy adatbázisba, ahol a vizsgálatokat, kezeléseket folyamatosan figyelemmel kísérik egészen a gyógyulásig. Minden betegnek saját onkológusa van, aki végigkíséri a vizsgálatok elvégzését, kapcsolatot tart a folyamatban részt vevő többi orvossal és koordinálja a munkájukat. A vizsgálatok elvégzésére és a szakvélemények megfogalmazására rövid, néhány napos határidőt határoznak meg és azok betartását számon is kérik. A vizsgálatok végzése és a kezelések alatt pedig a különböző szakmák képviselői közösen értékelik a tapasztalatokat. Nem tudom kezd-e érthetővé válni, hogy mi okozza a rossz érzésemet?

     Az , hogy amit Kaposváron csinálnak, azt úgy hívják betegellátás! Így egyszerűen. Aki még nem volt beteg, vagy nem volt daganatos betegségben szenvedő ismerőse az persze azt gondolja, hogy ez így természetes. A kaposváriak nem csináltak mást, csak feltalálták a kanálban a mélyedést. Aki viszont találkozott már azzal, hogy időnként hogyan küldözgetik a rákos betegeket egyik helyről a másikra, vagy hogyan hagyják magukra őket, az pontosan tudja, nálunk sokszor az evidens megoldások jelentik a szokatlant. Számomra ez a kaposvári példa tanulsága.

     Mindez történik annál a betegségnél, ahol a gyógyítás feltételeinek kialakítására hosszú évek óta minden kormány kiemelt támogatást biztosított, ahol világszínvonalú eszközpark és jól képzett orvosok állnak az egészségügy rendelkezésére. A rendszer egésze mégsem működik és ez évente több mint 10 000 honfitársunk halálát okozza. 

     Én azt gondolom ezek a látszólag kicsinek tűnő ügyek vannak igazán hatással az itt élő emberek mindennapi életére. Ezek mutatják meg, mint csepp a tengerben az ország valódi problémáit. Például azt, hogy miért érezzük az egészségügyi rendszert sokszor szervezetlennek és a betegek iránt érzéketlennek.

     Az utóbbi hetekben sokan és sokat beszélnek Hosszú Katinka és a Magyar Úszószövetség között folyó nyilatkozatháborúról. Sokan és sok hülyeséget. Voltak akik az úszónőt a regnáló hatalom elleni lázadás jelképének látták, voltak akik szemét pénzéhes alaknak és olyanok is akik már arról beszéltek a MOB így akarja megbuktatni az úszószövetség vezetőit. Szerintem az igazság ennél sokkal egyszerűbb, de a jelenség ami kirobbantotta a nyilvánosság előtti vitát így is nagyon elkeserítő.

     Adva van egy tehetséges sportoló, aki két önhibáján kívül sikertelen olimpia után, Londont követően találkozott egy fiatal és ambiciózus edzővel. Ketten együtt új módszerekkel és rengeteg munkával elérték, hogy Katinka ma a világ egyik legjobb úszója és reális esélye van arra, hogy Rióban akár több aranyérmet nyerjen nekünk magyaroknak. Azonban mivel folyamatosan járják a világot pontosan tudják milyen feltételek között készülnek a vetélytársak. Azt is tudják, úszásban az olimpiai felkészülés utolsó hónapjai speciális munkát és speciális körülményeket igényelnek.

     A tőlük megszokott precíz módon összeállították hát az olimpiáig elvégzendő feladatokat és jelezték a szövetségnek ezek közül melyek teljesítését kérik tőlük. Ezeket az igényeket csak nagy rosszindulattal lehet túlzottnak nevezni. A külön öltözőt, ahol az úszó az edzések között kipihenheti magát, a jól képzett masszőrt, vagy a felkészülést segítő technikai berendezést ezen a szinten alapfeltételnek kellene tekinteni. Ezeket a szolgáltatásokat nem csak Hosszú Katinka, hanem minden éremesélyes sportoló számára külön kérés nélkül is biztosítani kellene. Az igen tiszteletreméltó úszóvezérkarnak azonban hónapokig nem jutott ideje, energiája ilyen pitiáner kérdésekkel való foglalkozásra. Ennek ismeretében állt ki december végén, az utolsó pillanatban az úszónő a nyilvánosság elé botor módon azt gondolva, ezzel elősegítheti az ügyek gyorsabb megoldását.

     Tévedésüket csak az magyarázhatja, hogy nem ismerik eléggé a magyar sportvilág szokásos működési mechanizmusát. Kiállásuk nem gyorsította meg a jogos igények teljesítését, hanem magukra zúdította a sportági vezetők, a velük szövetséges újságírók, az irigy, tehetségtelen edzők és versenyzők koncentrált támadását. Ennek a részleteit már mindenki ismerheti. Nálam akkor szakadt el a cérna, amikor a TV-ben megláttam a szövetség két pocakos vezetőjét, akik nem kértek elnézést a késlekedésért és nem ígértek gyors intézkedéseket. Helyette azt magyarázták az úszónak nem az a dolga, hogy megfelelő feltételeket igényeljen a felkészüléséhez, hanem az, hogy fogadalmának megfelelően sikeresen képviselje hazánkat az olimpián. És ezt képesek voltak szemrebbenés nélkül elmondani. A szituáció abszurditását az értheti meg igazán aki tudja, hogy a pocakos urakat Hargitay Andrásnak és Sós Csabának hívják. Erről eszembe jutott egy régi történet és világossá vált számomra, a magyar sportban semmi nem változik.

     A múlt század 70-s éveinek elején kezdte megismerni a sportszeretők tábora Széchy Tamás - az "úszópápa"- nevét. Újszerű módszereinek köszönhetően tanítványai sorra döntötték meg az országos, majd világcsúcsokat, nyertek országos és világbajnokságokat. Munkáját meg nem értés, irigység, aljas támadások kísérték, de Hargitay, Sós, Verrasztó és a többiek eredményeit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A montreáli olimpia előtt a Széchy csapattól legalább 2-3 arany volt várható és ez akkor is fontos volt. Az olimpiai szereplés azonban óriási bukás lett, a csapat egyetlen aranyérmet sem szerzett. Az ellendrukkerek és az irigyek nagy kárörömmel üdvözölték a bukást, Széchy pedig megtanulta, hogy az olimpián való sikeres szerepléshez az utolsó néhány hónapban speciális felkészülés és az ehhez szükséges speciális feltételek biztosítása elengedhetetlen.

     Ettől kezdve foggal, körömmel küzdött azért, hogy ebben a speciális időszakban tanítványai ugyanolyan feltételek között készülhessenek, mint amerikai, ausztrál, vagy német vetélytársaik. Nem volt egyszerű dolga. A szövetség bürokratái és az irigyek csapata mindent elkövetett, hogy akadályozzák a munkáját, de nem adta fel és megnyerte a harcot. Ennek volt köszönhető, hogy új csapatának tagjai Darnyi, Szabó Joe, Rózsa és Czene sorra szállították az olimpiai aranyakat. A szövetség akkori vezetői pedig boldogan sütkéreztek a dicsőségben.

     Kedves Andris, kedves Csaba! Tényleg nem emlékeztek erre? Ti is belesüllyedtetek a magyar sportot körülvevő  mocsárba? Nem vettétek, vagy nem akartátok észrevenni, hogyan csináltak hülyét a szövetségi kapitányból? Szegény öreg Kiss Lászlót - aki ifjúkori botlását évtizedek kemény munkájával próbálta feledtetni - ki küldte el egy mások által tartott sajtótájékoztatóra felszólalni? Ki beszélte rá a szánalmas lemondási cirkuszra, amit épeszű ember egyetlen pillanatig sem vehetett komolyan? Ki vette rá az úszóélet több mint 110 " reprezentánsát", hogy bocsánatkérésre szólítson fel egy edzőt, azért mert sikeres volt és harcolt tanítványa és a többi úszó jogos igényeinek kielégítéséért? Csak remélni merem, hogy a Gyurta Danit olimpiai bajnokká nevelő Széles csapat és a Cseh Lacit 30 éves korán túl is újraélesztő Plagányi Zsolt nincsen közöttük. Nekik tudniuk kell kinek van igaza! A többiek pedig igazából nem számítanak.

     Egyáltalán miért gondolja úgy bárki, hogy itt a sportolónak kell bocsánatot kérni és nem a munkáját el nem végző szövetségnek. Hogyan hozhat olyan határozatot a szövetség, hogy Katinka hívja fel a - felkészülését legalább is nem segítő - szövetségi kapitányt és kérjen engedélyt olimpiai aranyakat nyerni. Mi ez ha nem színtiszta infantilizmus? A magyar sport állapotáról alkotott képünk pedig akkor válik teljessé, ha tudjuk mindeközben az úszónő elnyeri az év sportolója címet.

     Én Katinkának szurkolok. Bízom benne, hogy nyerni fog Rióban. Ő és az edzője pontosan tudják mit kell ehhez tenni. Egyébként úgy gondolom, ha nyer két aranyat az jobb reklámot jelent a 2017-es budapesti világbajnokságnak, mintha filmekben, vagy sajtótájékoztatókon mutogatná magát a szövetség igénye szerint. Ezért klasszikusok után szabadon csak azt tudom mondani: Hajrá Katinka! Hajrá Magyarország!

A párizsi terrorcselekmények kétség kívül megrendítették Európa, sőt a világ közvéleményét. Nehéz jelzőket találni az aljas, hidegvérű gyilkosok által elkövetett mészárlásra, ahol több mint 130 ártatlan ember vált áldozattá. Megdöbbenni azonban csak a tudatosan félrevezetett egyszerű polgároknak lehet. Európa vezető politikusainak nincs joga meglepődni, vagy csodálkozni, nem mondhatják, hogy váratlanul érte őket az újabb terrorista akció. Nekik tudniuk kell, a hosszú évek óta közismert, de megoldatlan problémák időről-időre a körmükre égnek. Nem először és nem utoljára. Legfeljebb a pontos hely és az időpont lehetett számukra váratlan. Ha pedig azt is látjuk a terrorista akciókat a kormányok hogyan használják fel éppen aktuális politikai céljaik elérése érdekében, akkor joggal kezdhetünk aggódni.

A terrorizmus elleni látszólagos harc ugyanis a titkosszolgálatok gyanús szerepétől kezdve a jelenlegi menekülthullám és a terrorizmus alaptalan és célzatos összekapcsolásáig telis-tele van mulasztásokkal, hibákkal és hazugságokkal. Ha a demagóg propaganda mögött képesek leszünk észrevenni a tényeket és legalább a jogos kérdéseinket megfogalmazni, akkor már a tudatosan eltitkolt válaszok nélkül is jobban fogjuk érteni ezt a világot.

Például meg kellene érteni, hogy Európa és a világ miért nem törekedett jobban az úgynevezett iszlám terrorizmus valódi gyökereinek megismerésére. Miért tesznek úgy a politikusok mintha vallási különbségekkel az egész jelenséget meg lehetne magyarázni és megfékezésük pusztán rendészeti, vagy katonai eszközökkel megvalósítható lenne. Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy az ETA és az IRA terroristái nem iszlámhívők, hanem a keresztény Európa markáns képviselői voltak. A terrorizmus útjáról katonai eszközökkel mégsem lehetett őket letéríteni. Az akkori véres akciók beszüntetését csak a kiváltó okok felmérésével, elemzésével és többségük politikai rendezésével sikerült elérni.

Szerintem most is ez lenne a célravezető módszer. Franciaországban például meg kellene vizsgálni, hogy mit rontottak el az iszlám országokból érkezett bevándorlók integrációjában. Az ottani terrorista akciók nagy részét (a párizsit is) ugyanis évtizedek óta az országban élő, állampolgársággal rendelkező családok tagjai követik el. Olyanok, akik már Európában születtek, az európai értékrendet közvetítő iskolákban nevelkedtek. Hogyan kerültek akkor mégis tömegesen a társadalom peremére? A kormányok miért nem vették komolyan a veszélyre már korábban is utaló jeleket? Hiszen a francia külvárosokban 2005-ben kirobbant lázadásokban ezek a gyerekek már tömegesen vettek részt. Az elégedetlenség kiváltó okainak elemzése és orvoslása helyett miért elégedtek meg azzal, hogy söpredéknek, csőcseléknek nevezték őket és Sárközyt ünnepelték, aki belügyminiszterként leverte a lázongásokat? Miért nem történt szinte semmi azóta annak érdekében, hogy ezeknek a fiataloknak valós perspektívát mutassanak fel? Miért hagyták, hogy elkeseredettségükben könnyű célszemélyei legyenek a szélsőséges eszmék terjesztőinek? Amíg az ilyen és ehhez hasonló egyszerű kérdésekre nincsenek jó válaszok, addig a terrorizmus ezen új hullámát nem sikerül megfékezni, mert mindig lesz helyben utánpótlás.

A párizsi terrorcselekményekkel megtámadták Európát! Háborút indítottak ellenünk! Ugye ismerősnek hangzanak ezek a mondatok? Európa sok vezető politikusától halhattunk hasonlókat és sajnos nem csak a Le Pen féle szélsőséges figuráktól. Pedig akik ilyeneket harsognak, kizárólag arra számítanak, hogy az embereknek rövid az emlékezete. Ez ugyanis egyszerű hazugság.

Egyrészt Európában sajnos az elmúlt években jó néhány hasonló támadás történt. 2002 Moszkva 130 halott, 2004 Madrid 191 halott, 2005 London 56 halott és sorolhatnánk hosszan a korábbi hasonlóan véres eseményeket. A néhány hete felrobbantott orosz repülő 224 áldozata is kiesett a kollektív emlékezetből? Meg kellene talán magyarázni, miért pont a párizsi akciókat tekintik egyesek Európa megtámadásának.

Másrészt azért azt is tudnunk illene, hogy ugyanezekben az években európai katonai erők is részt vettek Irak, Afganisztán vagy Líbia bombázásában és több esetben harcoló szárazföldi csapatokat is küldtek a térségbe. Ugye tudjuk, hogy ezeknek az akcióknak ott is rengeteg ártatlan polgári áldozata volt. Ha háború van, akkor elég világos, hogy nem Párizsban kezdődött. Itt és most nem akarom elemezni mennyire volt jogos és megalapozott ezeknek a katonai akcióknak a megindítása. Azt azonban valamennyien érzékelhetjük, hogy összességében eredménytelennek bizonyultak és nem csak katonai szempontból. Vagy van valaki, aki úgy gondolja ezekben az országokban ma nagyobb biztonságban, jobban élnek az emberek? Én attól is félek, hogy az irakiak, vagy a líbiaiak ma nem tekintenek nagyobb tisztelettel a hagyományos, európai, keresztény értékrendre, mint 20 évvel ezelőtt. Arra is emlékeznünk kell, amikor a nagyhatalmak a jórészt külföldi ösztönzésre kirobbant polgárháborúk egyes résztvevőit kezdték támogatni anyagilag és fegyverszállításokkal. Mivel mindezt kellő előzetes ellenőrzés és biztosítékok nélkül tették, sikerült a káoszt végletekig fokozni a térségben.

Hát körülbelül így állunk a ki kit támadott meg és mikor indult a háború kérdéssel. Talán itt lenne az ideje, hogy a tisztelt európai vezetők (az amerikaiak is) kiálljanak a polgáraik elé és azt mondják: ezt eddig jól elszúrtuk, de most megpróbáljuk rendbe tenni. Kezdjék az Iszlám Állammal.

Az Iszlám Állam létezése pontosan mutatja, hogy a terrorizmus elleni küzdelem hangzatos jelszavát hogyan írják felül az egyes országok kicsinyes politikai érdekei. Ugyanis szemben az Al Kaida-hoz hasonló, egymástól látszólag független sejtekből álló szervezetekkel az Iszlám Állam nagyon is jól látható alakulat. Három Magyarországnyi területen működik, ahol adót szed, közigazgatási és oktatási rendszert működtet. Eközben gátlástalanul gyilkol keresztényeket és muszlimokat, saját polgárait és külföldieket egyaránt. Jelentős bevételei vannak olaj és műkincs kereskedelemből és néhány jól ismert arab ország anyagi támogatásából. Harcosainak harmada külföldi (főleg európai) önkéntes, akiknek egy része kiképzés után akadálytalanul tért vissza szülőhazájába.

A világnak tehát minden oka meg lenne arra, hogy ezt a fertőző gócot felszámolja. Ez nem is tűnik nehéz feladatnak. Elég lenne a bevételi források blokkolása, az ismert ember és fegyver utánpótlási vonalak lezárása, ami után a nem túl jelentős katonai potenciál szétverése már nem jelenthetne gondot. Annak, hogy az Iszlám Állam mégis él, virágzik és háborítatlanul szórja szét mérgező spóráit a világban kizárólag politikai okai vannak.

A térség egyes országai, elsősorban Törökország és Szaúd-Arábia a háború dúlta gyenge Irak és Szíria fenntartásában érdekeltek, mert ezzel vélik erősíteni saját dominanciájukat. Ennek érdekében nem csak anyagilag támogatják a terrorista államot, de a bevételt és utánpótlást egyaránt biztosító csempész útvonalak fenntartásában is közreműködnek. Sajnos a beavatkozó nagyhatalmak a terrorizmus elleni harc helyett szintén saját politikai céljaikat akarták megvalósítani. Csak így válik érthetővé az a tény, hogy az Iszlám Állam elleni harc jegyében a törökök a szíriai kurdokat, a nyugati hatalmak Aszad erőit, az oroszok pedig az Aszad ellenes felkelőket bombázták, ezzel folyamatosan erősítve a terroristákat. Amikor pedig Párizs után a nagyhatalmak között végre megegyezés látszott létrejönni a közös fellépésre, akkor a NATO tag törökök az orosz vadászgép lelövésével azonnal megpróbáltak zavart kelteni az amúgy is törékeny összefogásban.

Ilyen előzmények után bízhatunk-e abban, hogy az érdekelt országok vezetői képesek lesznek a valóban nagy veszélyt jelentő Iszlám Állam felszámolásához szükséges együttműködésre? Én örök optimista vagyok, így azt mondom talán, de nagy összegű fogadást azért nem kötnék rá.

       Sokakkal együtt szomorúan vettem tudomásul, hogy Nemeskürty István a "Tanár Úr" eltávozott közülünk. Olyan tiszteletreméltó életművet hagyott maga után, amit még azok is elismernek, akik nem mindenben értettek vele egyet. Nem nekrológot akarok írni, csak emlékszem milyen hatással volt történelem szemléletemre sőt egész gondolkodásomra, amikor a 60-as években elolvastam "Mi történt Mohács után" című könyvét. Addig a felületes vagy célzatos történelem tanítás eredményeképpen én is azt hittem, hogy a 150 éves török uralom a mohácsi csatavesztés egyenes következménye volt. Nemeskürty könyvéből tudtam meg, hogy ez nem igaz. A csata után néhány héttel már egyetlen török katona sem volt az ország területén és 15 évünk volt arra, hogy a vereség tanulságainak levonásával felkészüljünk a későbbi hódítással szembeni sikeres ellenállásra. Nem ez történt. A belső hatalmi harcok erősödtek, a kapzsi harácsolás folytatódott, tehetségtelen emberek kerültek meghatározó pozíciókba, akik értelmetlen és megalapozatlan külső szövetségek segítségével próbálták erősíteni saját helyzetüket. Az eredmény ismert. A meggyengült országot lényegében ellenállás nélkül foglalták el a hódítók. Látszólagos szövetségeseink segítség helyett örömmel vették tudomásul, hogy Magyarország végleg elvesztette meghatározó szerepét Európában.

       Mindez azért jutott eszembe, mert úgy gondolom az MSZP ma kísértetiesen hasonló helyzetben van. A párt számára a 2010-es választási vereség felért egy mohácsi csatavesztéssel. Ennél is sokkal nagyobb baj, hogy az azóta eltelt 5 év alatt semmi nem történt, ami a párt megerősödését, korábbi meghatározó pozíciójának visszaszerzését eredményezhette volna. Ha végignézzük milyen hírek láttak napvilágot az MSZP-ről ebben az időszakban elkeserítő képet kapunk még akkor is, ha levesszük belőle a Fidesz karaktergyilkos kampányainak elemeit.

      A belső hatalmi harcok állandósultak és ezek jelentős része - szokás szerint - a nyilvánosság előtt zajlott, zajlik. Csak az elmúlt hetekben teljesen alkalmatlan önjelöltek elképesztő nyilatkozatait lehetett látni, hallgatni vagy olvasni arról, hogy ők bizony szívesen vállalnák a párt vezetését. Érthetetlen magabiztosságukban még azt sem vették észre, hogyan csinálnak belőlük bohócot az egyébként nem különösebben cizellált agyműködésű riporterek. Soha nem gondoltam volna, hogy a 2009-es súlyos miniszterelnök és pártelnök váltás tragikomikus bolhacirkusza - ami a 2010-es súlyos vereség egyik oka volt - még egyszer megismétlődhet. Sajnos tévedtem. Nincs az a kicsi szemétdomb, amiért a felajzott kakasok ne harcolnának.

     A mára kialakult helyzethez a belső torzsalkodás mellett jelentősen hozzájárult a teljesen elhibázott szövetségkötési politika is. Véleményem szerint a 2014-es országgyűlési választásokon az MSZP-nek alapvetően arra lett volna szüksége, hogy önállóan indulva éles helyzetben mérje fel valós támogatottságát. Ez lehetőséget adott volna fontos tanulságok levonására és a következő időszak faladatainak reális meghatározására. Ugyanakkor valós képet adott volna - a közvélemény kutatók sokszor manipulatív mérései helyett - az újonnan alakult pártocskák tényleges elismertségéről is. Ezzel szemben az MSZP rövid ellenállás után engedett a szervezett külső és belső nyomásnak, a törpe pártok zsarolásának és szövetséget kötött mákszemnyi támogatottsággal sem rendelkező szervezetekkel is. Mindezt az alapelvekben való minimális megegyezés nélkül, kizárólag azzal a hamis jelszóval, hogy "váltsuk le Orbán Viktort", ami egyszerre volt elégtelen és esélytelen. Az eredmény ismert. Őszintén szólva a hátam is beleborsódzik arra gondolva mi lett volna, ha ez a szedett-vedett csapat valami isteni csoda eredményeképpen hatalomra kerül. Vajon hány másodpercen belül vált volna kormányozhatatlanná az ország? És ha valaki azt hiszi nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, annak figyelmébe ajánlom az őszi budapesti főpolgármester választás körüli egészen szürreális történéseket, ami szerintem sz MSZP 25 éves történelmének mélypontja volt. Meggyőződésem, hogy az MSZP önállóan az országgyűlési és a budapesti választáson is sikeresebben szerepelt volna. Aki kételkedik ebben, annak javaslom az angyalföldi választási eredmények tanulmányozását.

     Sajnos azonban a legnagyobb hibát nem az eddig leírtak jelentik, hanem a politika tartalmának elégtelensége. Az elmúlt 5 évben az MSZP azt az utat választotta, hogy gyakorlatilag válogatás nélkül bírálta a kormány valamennyi intézkedését. A bírálatok jelentős része természetesen jogos, de ha az a stratégiai cél, hogy az MSZP kormányzóképes erővé váljon, akkor ez a taktika önmagában messze nem elégséges. Ráadásul legalább két nagy veszélye van. Egyrészt a mindent tagadni kell elv alapján olyan ügyekben is tiltakozunk, amit kormányzati pozícióban mi sem csináltunk vagy csinálnánk másképpen. Másrészt így folyamatosan a Fidesz határozza meg a viták tárgyát és mi úgy ugrunk mindenre, mint a béka az elé lógatott piros rongyra. Tapasztalataim szerint ennek az elhibázott taktikának köszönhetően ma az emberek sokkal kevésbé tudják mit is akar az MSZP, mint 10-15 évvel ezelőtt. Ezért ezt a folyamatosan minden ellen tiltakozó szerepkört én meghagynám a harci droidokkal teli DK-nak.

     Az MSZP-nek fel kell ismerni és el kell fogadni, hogy pusztán negatív alapállásból többé nem lehet választást nyerni. Aki azt hiszi, hogy a kormánnyal szembeni esetleg növekvő elégedetlenség automatikusan az MSZP választási sikerét fogja eredményezni az súlyosan téved. Aki pedig úgy gondolja nem baj, hogy elvesztettük váltópárti szerepünket, egyre kisebb pártként még sokáig életben tudunk maradni, az ne foglalkozzon politikával. Az MSZP számára ugyanis csak két valós alternatíva létezik. Vagy visszaállítja a kormányzóképességébe vetett bizalmat vagy el fog tűnni a politikai süllyesztőben. Soha nem lehet belőle a DK-hoz, az Együtt-höz vagy az LMP-hez hasonló szatellit párt.

     Sajnos úgy tűnik az MSZP vezetői nem is érzékelik mekkora a baj. Pedig nagy. Ezért sürgősen abba kell hagyni a "keressünk új vezért" című projektet, fel kell függeszteni az elvtelen szövetségkötési kísérleteket és el kell kezdeni a közös munkát a párt politikai újjáépítésére. Elemezni kell milyen okok vezettek a 2010-es súlyos vereséghez. Meg kell állapodni abban, mi az amit jónak tartunk az MSZP előző 8-15-20 éves tevékenységéből és folytatni akarunk. Ugyanakkor azt is őszintén meg kell mondani, hol hibáztunk, mikor hoztunk rossz döntéseket és ezek a jövőben nem lehetnek részei a politikánknak. Ezeket figyelembe véve lehet elkezdeni a párt XXI.századi karakterének kialakítását. Ez nem a szokásos mindenre kiterjedő programalkotást jelenti. Helyette ki kell jelölni azt a maximum 4-5 politikai ügyet, melyek megoldása szerintünk az ország jövője szempontjából alapvetően fontos és melyeket éppen ezért hosszútávúan képviselni akarunk. Ezzel alakíthatjuk ki a párt politikai arcélét és ezzel tudjuk megkülönböztetni magunkat a többi politikai erőtől. Ha ettől kezdve gyakorlatilag csak ezekről kommunikálnánk, ha világossá tudjuk tenni miért pont ezek fontosak a számunkra és lesznek javaslataink is a megoldásukra, akkor újra sikeresek lehetünk. Akkor 1-2 éven belül az emberek újra tudni fogják kik vagyunk, mit akarunk és mire számíthatnak ha szavazataikkal bennünket segítenek győzelemhez.

     Ez kétség kívül új út lenne az alapvetően negatív megnyilvánulásokra építő magyar politikai életben, de szerintem számunkra csak ez lehet eredményes. Ha ezen a munkán túl vagyunk akkor, de csak akkor érdemes az új karaktert hitelesen képviselő vezetőt választani és megkeresni azokat a szövetségeseket akikkel ezekben a kérdésekben egyet tudunk érteni. Tudom, hogy ez nem egyszerű folyamat, de sajnos elkerülhetetlen. Talán még nem késő. A magyaroknak Mohács után 15 évük volt a felkészülésre és mi eddig csak ötöt pocsékoltunk el.

     Én 2010-ben saját döntésem alapján fejeztem be az aktív politizálást. Ez a döntésem végleges, de azt nem mondtam, hogy soha nem lesz véleményem a politika történéseiről. Az is természetes, hogy a párt egyik alapítójaként mindig is az MSZP-nek fogok szurkolni. Ezért most aggódó szurkolóként azt kell mondanom: "Fiúk olvassátok Nemeskürtyt és térjetek észhez!"

   Aki volt már temetésen tudja, hogy minden ilyen esemény szívszorító élmény. Nehéz feldolgozni rokonaink, barátaink,de még távolabbi ismerősünk elvesztését is.Amikor idős embertől búcsúzunk némi megnyugvást adhat, ha végiggondolva tetteiket elmondhatjuk, hogy teljes életet élt.Egy gyerek temetése azonban összehasonlíthatatlanul megrendítőbb és normális embernek hosszú időre lyukat éget a lelkébe.Hiszen rövid kis életében meg sem tudta mutatni mire lett volna képes, milyen ember válhatott volna belőle. A sors ennek a lehetőségét is megtagadta tőle és ez nehezen feldolgozható. Ha ráadásul gyilkosság áldozata lett, akkor még a legliberálisabb embereknél is felvillan a halálbüntetés igénye.

   Hamarosan mi mindannyian ilyen gyerektemetés résztvevői leszünk. Az újkori magyar demokrácia egyik jobb sorsra érdemes újszülöttje a népszavazás vívja egyre reménytelenebb haláltusáját.Pedig annak idején sokan gondoltuk ez lesz a rendszerváltáskor kialakított, súlyokkal és ellensúlyokkal kicentizett demokratikus rendszer egyik fontos eleme. A jól működő parlamenti demokráciákban ez az egyetlen lehetőség arra, hogy az emberek az életüket alapvetően befolyásoló, kiemelkedően fontos kérdésekben közvetlenül véleményt nyilvánítsanak, vagy akár döntést is hozzanak.                                                                                                  

  Nem is indult rosszul a dolog. Az első 20 évben megtartott négy népszavazásból három érvényes és eredményes volt a negyedik is csak hajszállal maradt el az akkori érvényességi küszöbtől.A kérdések pontos megfogalmazásával kapcsolatban persze felmerülhettek szakmai kifogások és felvetésük mögött tetten érhetőek voltak politikai szándékok,/ miért ne ? / de a polgárok részvételükkel jelezték, számukra ezek a kérdések valóban fontosak voltak. Kezdetnek ez nem volt kevés és az optimista demokraták úgy gondolták az intézmény kisebb pontosításokkal alkalmas lesz feladata ellátására.  

   Nem így történt! Először a kormányoldal kezdte az eredményes népszavazás megtartásának esélyét minimálisra csökkenteni.A népszavazási törvény módosításával olyan magasra emelték a részvétel érvényességi küszöbét, hogy annak teljesítése csak egészen kivételes esetben lenne lehetséges. Ez a határérték még tovább emelkedik a választókorú határon túli magyar állampolgárok számának kampányszerű növelésével.

 Ennek ellenére még mindig előfordulhat, hogy valaki olyan horderejű kérdést nyújt be amelyik megugorja ezt a magas küszöböt is. Ennek megakadályozására létre kellet hozni a jelenlegi összetételében 2022-ig működő Nemzeti Választási Bizottságot és a Nemzeti Választási Irodát. Ezek a szervezetek pedig a nagy szakmai tekintélyű és közismerten független Patyi rektor Úr, valamint a hasonlóan független Pálfi Ilona elnökletével maradéktalanul teljesítik a kapott feladatot. A demokratikus látszat fenntartása érdekében időnként átengednek olyan népszavazási kérdéseket, melyeknek még a támogató aláírások összegyűjtésére is alig van esélye, de precízen blokkolják az esetleg eredményes népszavazás megtartására alkalmasakat.  

     Ez nem is olyan egyszerű feladat hiszen ha egy ilyen sikergyanús kérdést egyszerűen elutasítanak azt a bíróság felülbírálhatja.Hát ezért kellenek a zseniális vezetők! Rájöttek az igazi megoldás az, hogy az adott témában  olyan rossz kérdést kell befogadni amit ha később elutasítanak azt szakmai okokból a bíróság se birálhassa felül. Így viszont megnyílik a fellebbezések lehetősége és ha ezeket mindig az utolsó pillanatban nyújtják be akkor - a párhuzamosság tiltása miatt - hónapokig meg lehet  akadályozni a jól megfogalmazott kérdés beadását.Innen már csak arra kell vigyázni, hogy amikor az utolsó fellebbezés is elutasításra kerül elsőként megint egy hülye kérdés kerüljön befogadásra és így az előző folyamat korlátlan ideig ismételhető. Íme a jogi perpetum mobile.   

     Ha porszem kerül a gépezetbe és valakinek sikerül időben jó kérdéseket beadni akkor sem kell zavarba jönni. Először azt lehet mondani, hogy túl korai volt a beadás, mert a bíróság hivatalos honlapja nem jogosult az előző fellebbezés elutasításának nyilvánosságra hozatalára. Ha pedig erről kiderül, hogy tételes hazugság, akkor azt kell mondani, hogy a jó kérdés beadásának időpontja előtt már órák óta ott ült valaki a Hivatal portáján zsebében az újabb hülye kérdéssel csak lassan állították ki a belépőjét, ezért ő az első. Erre aztán már tényleg nem lehet gombot varrni. Az Elnök Úrnak és az Elnök Asszonynak én legalább egy középkeresztet javasolnék.    

    A rendszer zavartalan működéséhez szükségesek éber és gyorslábú kérdésbeadók is. Természetesen ebben sincsen hiány. Az érdekes egyéniségű volt monoki polgármester mindig kapható egy kis szívességre és ha a jóindulatú és türelmesen várakozó Vodicskák is elfogynának Kaya Ibrahim biztosan csatasorba állítható.

    Volt ellenzéki politikusként most, hogy kellőképpen kicikiztem a kormányoldalt akár be is fejezhetném, de nem teszem. A népszavazás intézményének lejáratásához az ellenzéki pártok és a pártok müködésével jogosan elégedetlen - remélem jó szándékú - civil szervezetek és magánemberek is jelentősen hozzájárulnak. Sajnos alapvetően félreértik vagy félremagyarázzák a népszavazás szerepét a demokratikus rendszerben. Az ugyanis nem a kormány bosszantására, a kormányzási feladatok átvételére, de főleg nem rendszerbontásra való, hanem kizárólag egyes kiemelkedően fontos ügyekben a nép általi közvetlen döntéshozatalra. Ezért jobb lenne, ha a megalapozatlan kezdeményezések helyett mindenki a saját eszközeit használná minél eredményesebben. Az ellenzéki pártok állítsanak vonzó alternatívát és nyerjék meg a következő választásokat. A civil szervezetek kontrollálják a mindenkori kormány tevékenységét és ha nem értenek egyet egyes intézkedéseivel, bátran szólaljanak meg, szervezzenek tüntetést és kényszerítsék meghátrálásra. (volt már erre is példa!) Persze csak akkor lesznek sikeresek, ha mögöttük vagy az általuk képviselt ügy mögött kellő támogatás van. Igazi támogatottság nélkül pár száz, pár ezer fős tüntetéseket szervezni csak azért, hogy néhányan a pódiumon mutogassák magukat és sületlenségeket beszéljenek nem érdemes. Végezze tehát mindenki a saját munkáját jól és helyette ne járuljanak hozzá a népszavazás intézményének további erodálásához. Aki be akar lépni a politika világába annak illik tisztában lenni tetteinek következményeivel és vállalni azokért a felelősséget is.  

    Első látásra jó ötletnek tűnik, ha értelmes emberekből álló baráti társaságok péntek estéjüket az ulti vagy a bridge partik helyett népszavazási kérdések kidolgozásával töltik. Okos emberekről lévén szó, jó színvonalon meg tudnak fogalmazni formailag, sőt tartalmilag is megfelelő kérdéseket a kórházi várólisták rövidítéséről, a kötelező kamarai tagság eltörléséről, az objektív pályázati feltételek kötelezővé tételéről, vagy a férfiak 40 év munka utáni nyugdíjba vonulási lehetőségéről. (ami mellesleg az amúgy is ingatag nyugdíjrendszer megroppanását eredményezné) De végig gondolták-e mi történik ha jóváhagyják a kérdéseiket. Lehetséges ezekre a kérdésekre összegyűjteni a kiíráshoz szükséges 200 000 aláírást és ha igen, ki és hogyan fogja végezni ezt a munkát. Ha kiírásra kerül a népszavazás lesz-e több, mint 4 millió ember, aki részt vesz a szavazáson.

Gyanítom idáig nem jutottak, pedig ezek a valóban fontos kérdések. Ha az elfogadott kérdések sorra buknak el a támogató aláírások összegyűjtésén vagy az érvényességi küszöbön, akkor akarva , akaratlanul - a kormány szándékának megfelelően - maguk is hozzájárulnak a népszavazás kiemelt jelentőségű intézményének lejáratásához. Az ötödik vagy hatodik sikertelen kisérlet után a legtudatosabb állampolgár is úgy fog elsétálni a minden sarkon felállított aláírásgyüjtő standok mellett, mintha ott sem lennének. Sajnos van amikor a több kevesebb. Népszavazást olyan sok embert érintő kérdésekben érdemes kezdeményezni, mint amilyen a magánnyugdíjpénztárak einstandolása volt vagy amilyen most a vasárnapi zárvatartás vagy az olimpia megrendezése.    

    Azokat az ellenzéki pártokat pedig nem is értem, amelyek úgy gondolják, hogy saját munkájuk színvonalas végzése helyett, ezeknek a kezdeményezéseknek a támogatásával érhetik el hőn áhított céljukat, a kormány megbuktatását. Fel kellene fogniuk, hogy ezzel óriási kockázatot vállalnak. A sikertelen népszavazási kisérletek után a kérdések gyakorlatilag névtelen kiötlői visszatérnek a kártyapartikhoz, a pártok pedig elszenvedve a kudarc minden következményét egyre mélyebbre süllyednek a mai magyar politika mocsarába.                        

      A népszavazás koporsójába a magukat politológusnak nevező " szakértők" is tucatjával verték a szögeket minden oldalról. Elképesztő dolgokat lehetett hallani, olvasni, csak azt nem, hogy " emberek vigyázzatok, mert most veszik el tőletek a közvetlen demokrácia utolsó, sőt egyetlen lehetőségét". Nálam a politológusi nyilatkozatok Oscar díját a közismerten független Századvég Intézet legfüggetlenebb elemzője Lánczy Tamás nyerte el. Született szakértő módjára fejtegette, hogy azért nem érdemes 19 kérdést benyújtani, mert a magyar emberek korlátozott felfogóképességük miatt nem is tudnak ennyi kérdést megjegyezni  Majd ezen mélyenszántó tudományos elemzés után váratlanul (??) - a legaljasabb politikai propagandístákat megszégyenítő módon - kijelentette tudja, hogy a kérdések benyújtói ezzel a számmal az 1919-es Tanácsköztársaságra akartak emlékezni. Nehéz lesz ennél még mélyebbre süllyedni.  

      A népszavazás haláltusája hamarosan véget ér. Újkori demokráciánk egyik sokra hivatott intézménye úgy tűnik el az életünkből, hogy sokan észre sem veszik. Hiányát azonban egy idő után valamennyien érezni fogjuk. Akik tudatosan vagy akaratlanul részt vettek a lejáratásában, működésének lehetetlenné tételében, ne legyenek büszkék magukra.

Hónapok óta zajlik a vita az üzletek vasárnapi nyitvatartását korlátozó intézkedésekről. Kormánypárti politikusok meghatottságtól könnyes szemmel bizonygatják cselekedetük emberbaráti voltát. Talán maguk is elhiszik, hogy nem csak a vasárnapi munkavégzéstől megszabadított kereskedelmi dolgozók járnak jól, hanem minden magyar család akiknél felszabadul a hét utolsó napja igazi, összetartó családi programok szervezésére.A KDNP talán még a templomba járók számának növekedésében is bízott.

     Én évtizedekig éltem úgy, hogy az üzletek vasárnap zárva   voltak, bár nem hiszem, hogy ezzel az egyházakat akarták volna támogatni. A már akkor közel 2 milliós Budapesten egyetlen közért volt nyitva vasárnap is a Körút és a Rákóczi- út sarkán, amelyik mindig tömve volt és amit egy Baldauf nevű - az akkori vezetéssel vélhetően jó viszonyt ápoló - ügyes kereskedő vezetett hosszú éveken keresztül. Az emberek ehhez voltak szokva, nem zúgolódtak, 56-ban sem emiatt tört ki a forradalom. Akkoriban a körülmények is mások voltak, hiszen a nők jelentős része nem dolgozott, a férfiak sokáig nem vállalhattak másodállást, a  boltok szegényes választéka miatt a vásárlás nem volt időigényes tevékenység és a mesterségesen alacsonyan tartott árak miatt egy vasárnapi kirándulás, egy állatkerti séta, egy családi mozi, vagy egy múzeumlátogatás még a kisebb keresetűek számára is elérhető volt.

   Az elmúlt 30-40 évben azonban az élet minden területén jelentős változások történtek. A kétkeresős családmodell általánossá vált, egyre többen vállaltak másodállást, az örvendetesen megnövekedett választék pedig, a jelentős árkülönbözetek kialakulásával együtt, a vásárlást gondolkodást igénylő tevékenységgé változtatta. Ezek a változások hozták létre a késő esti és a vasárnapi vásárlás iránti igényt, amit a különböző boltok eőlbb utóbb megpróbáltak kielégíteni. Ezekbe, a magánélet részét képező, új vásárlási szokásokba avatkozott bele durva módon, indokolatlanul a hatalom a nyitvatartások korlátozásával. Még nagyobb gondot okoz, hogy a családok nem jelentéktelen részének a plázákban való vásárlás a vasárnapi program tartós részévé vált. Összekötötték a kellemest a hasznossal, a meggondolt, kényelmes heti bevásárlást a sétával, kirakatnézéssel, esetleg néhány gombóc fagyival. Míg hétközben a bevásárlóközpontok plázacicákkal és rohanó emberekkel voltak tele, vasárnap a gyerekes családok voltak többségben. Akiknek volt pénzük más hétvégi programra azok eddig sem voltak ott, akiknek ez volt a lehetséges program, mert mást nem tudnak megfizetni, azok a változás legnagyobb vesztesei. így jött létre a kormány intézkedésével szemben a stabil, több mint kétharmados elutasítás.

Sokáig nem értettem, hogy az emberek hangulatát általában jól érzékelő Fidesz miért vállalt fel egy ilyen előre láthatóan jelentős tiltakozást kiváltó ügyet. Ez még akkor is kockázatosnak tünhetett, ha a felelősség nagyobb részét ügyesen a KDNP-re hárították. Lehet, hogy Semjén Zsolt még büszke is arra, hogy a róla szóló  dalt már 670 000-en hallgatták meg a Youtube-on. Aztán egy Baldauf nevü ügyes kereskedő, aki immár a CBA egyik tulajdonosa és a Fidesz egyik támogatója egy interjúban azzal dicsekedett, hogy a vasárnapi bezárásáról szóló törvényt ő lobbizta ki a kormánynál. A KDNP vezetői jó balek módjára csak eljátszották az ötletgazda szerepét. Így már minden érthetővé vált. A manapság szokásos módon ez az ügy is a pénzről szól. A versenytársak minden eszközzel történő meggyengítéséről és a piaci erőviszonyok megváltoztatásáról. Akkor nézzük meg a történéseket ebből a szempontból.

Az eredetileg kilobbizott javaslat szerint vasárnap minden boltnak zárva kellett volna tartania, kivéve a CBA-s boltokat és a velük társuló látszólag magyar, a valóságban esetleg - mint ahogy a CBA-nál már kiderült - lehet hogy offshore cégek üzleteit. Ettől persze a bevásárlóközpontok többségét üzemeltető multik azonnal visítani kezdtek. A kormány pedig hamar észrevette, ez valóban védhetetlen, durva diszkrimináció lenne és változtatott a javaslaton. A végül az elfogadott törvényben csökkentették a vasárnap is nyitva tartható üzletek alapterületét és bennük csak családtagok dolgozhatnak. Tehát szokás szerint a háttérben létrejött a multik és a kormány közötti megállapodás. A valóban kicsik ugyanis nem jelentenek igazi konkurenciát a nagyok számára. Kiszámolták, ha a többi nagyobb boltot ugyanúgy érinti a vasárnapi zárvatartás, mint az övékét akkor az számukra csak előnyös lehet. Így 6 nap alatt tudnak ugyanakkora forgalmat bonyolítani, mint 7 nap alatt. Megspórolhatják a vasárnapi nyitvatartás összes költségét, a világítást, fütést, légkondit és a munkabért. Kevesebb kiadással tudják ugyanazt a bevételt produkálni. Azóta persze csöndben vannak.

Ezt értettem, de azt nem, hogy miért nem harcolt tovább a CBA-s csapat. Aztán rájöttem, hogy tényleg múlt századi vagyok. Azt hittem a törvények mindenkire egyformán vonatkoznak. Először csak azt tapasztaltam, hogy a szűkebb környezetemben egyre több üzletben tudok vásárolni vasárnap is. Azután feltünt, hogy jelentős részük túllépi az engedélyezett alapterületet és csodálkoztam, hogy mennyi 15-20 fős család van nálunk. A boltok cégtábláin pedig büszkén virított a CBA vezette csapat logója. Egy részük egy árva málnaárus bevonásával hivatalosan piaccá nyilváníttatta magát, amivel persze hamar lebuktak. Mások egyszerűen kinyitottak, mert valaki megsúgta nekik, hogy nem kell félniük a büntetésétől.

Itt tartunk ma! Ez a mai Magyarország! A multik örülnek, mert megkapták a kormánytól  a saját rezsicsökkentésüket. Az ügyes kereskedő és trükkös barátai elégedetten dörzsölik a markukat, mert mégis csak elérik eredet céljukat. A magánéletükben megzavartak és főleg azok a szegények, akiktől nem csak a vásárlás, de az olcsó vasárnapi családi program lehetőségét is elvették szívnak mint a torkos borz.                                          Jól van ez így?

Jól teszi a kormány, hogy komoly kérdésként kezeli a menekültügyet? Ezt a kérdést tette fel - szokásos napi telefonos közvélemény kutatásában - nemrég a Klubrádió. Bár az utóbbi hetekben rengeteg felelőtlen, megalapozatlan nyilatkozatot hallottam politikusoktól és a sajtó képviselőitől a válaszok megoszlása számomra mégis döbbenetes volt. 11% volt az igen és 89% a nem. Ez az eredmény, vagy elképesztő tudatlanságot, vagy súlyos, az éleslátást is elhomályosító elfogultságot takar. A menekültek kérdését ugyanis nekünk és egész Európának komolyan kell venni. / A világ többi részéről most ne is beszéljünk./

A jelenlegi helyzet kezelésén kívül elsősorban azon kéne elgondolkodni mi a fejlett világ felelőssége abban, hogy a XXI. században ilyen valóban népvándorlás jellegű áradathullám alakulhatott ki. Hogyan történhetett meg, hogy a gyarmatbirodalmak felbomlása és a kétpólusú világ megszűnése után magára hagyták Afrika és Ázsia jelentős részét. Békésen fotelből néztük a TV híradókat, amelyek a színes hírek között számoltak be százezrek halálát, földönfutóvá válását okozó törzsi és polgárháborúkról. Legfeljebb szörnyülködtünk a saját népét irtó őrült diktátorokon és értetlenkedtünk, amikor az ENSZ csapatok szemeláttára a hutuk és a tuszik százezrével irtották egymást. Amikor pedig jól kitapintható gazdasági, vagy politikai érdekek mentén, látszólag a demokráciát és az emberi jogokat védelmezve - többnyire a helyi viszonyok kellő ismerete nélkül- beavatkoztunk, azt olyan dilettáns módon tettük, hogy az ott élők rosszabb helyzetbe kerültek, mint korábban. Elég csak Afganisztánra, Irakra, Szíriára, vagy Líbiára gondolni.

Ha a fejlett világ részének tekintjük magunkat, akkor ez a mi felelősségünk is. Számomra azért volt szimpatikus Renzi olasz miniszterelnök három lépcsős javaslata, amely a jelenlegi helyzet kezelésén kívül a menekült- áradat újratermelődésének megakadályozását is célul tűzte ki. Azóta szerencsére egyre többen fogadják el ezt a megoldást,de tudnunk kell évtizedes mulasztások és hibák helyrehozatalához rengeteg pénzre és hosszú időre lesz szükség. Mégis világossá kell tennünk, hogy - akár önvédelemből is - nincs más választásunk. Arra a kérdésre tehát, hogy komolyan kell-e venni a menekültügyet egyetlen válasz létezik. Igen!!

Persze a jelenlegi helyzetet is kezelni kell. Ha a kérdés tehát úgy hangzik, hogy a mostani kormány eddigi intézkedései megfelelnek-e ennek a célnak akkor a válasz már sokkal differenciáltabb. Tudni kell azonban, hogy ezt sem lehet rutinból, a politikai szekértáborok között nálunk szokásos demagóg módon -"amit te mondasz, vagy csinálsz az mind hülyeség"- intézni. Ez az ügy ugyanis nem hasonlítható a halálbüntetés felemlegetésének kizárólag kommunikációs térfoglalást célzó ötletéhez. Nézzük inkább a részleteket. Szerintem abban igaza van a kormánynak, ha naponta ezrével lépik át illegálisan a schengeni határokat és ettől kezdve szabadon kóborolhatnak a résztvevő országok polgárai számára kialakított övezetben az megengedhetetlen és előbb-utóbb a rendszer megszűnéséhez vezethet./Vannak is erre utaló jelek/ Megkockáztatom - még akkor is, ha egyesek megköveznek érte - Orbán Viktornak igaza van, hogy az illegális határátlépés bűncselekmény és ezért meg kell akadályozni.

Az persze más kérdés, hogy valóban a 4 méter magas kerítés építése lesz-e a legjobb megoldás. Szerintem nem! A mai technikai lehetőségek mellet ez álságos, felesleges és rossz emlékű. Mi múlt századiak még láttunk kerítéseken és falakon csüngő, lelőtt "határsértőket".Azóta a falak, kerítések megszűntek és a magyar határőrizeti szervek gyakorlatilag minden illegális határátlépőt elfognak. Az egyetlen jó megoldás a közismert balkáni menekült útvonal valamennyi országának/ amelyek mellesleg mind az EU tagjai, vagy azok akarnak lenni / rendészeti szervei között olyan szoros együttműködés kialakítása, ami valóban alkalmas lehet a határainkra jelenleg nehezedő nyomás csökkentésére majd megszüntetésére. Ezért nem propaganda célú uniós csúcsot kellene ebben az ügyben Budapesten tartani, hanem az érintett maximum 10 ország részvételével minél hamarabb megszervezni a tényleges megoldás lehetőségét megteremtő megbeszélést. Utána lehet pénzért menni Brüsszelbe.

Szerintem sikerülni fog és végre példát mutatnánk arra, hogy képesek vagyunk másokkal együttműködve európai módon fontos ügyeket megoldani.

Ami viszont számomra teljesen elfogadhatatlan, ahogy ezt a valóban fontos ügyet a Fidesz -nem tudván megszabadulni régi reflexeitől - pitiáner belpolitikai propaganda kampány tárgyává silányította. Egy amúgy is idegen-gyűlöletre hajlamos országban miért kell az embereket azzal riogatni, hogy a "rosszindulatú" bevándorlók elveszik a munkájukat,tönkreteszik az értékeiket,növelik a bűnözést és a terrorfenyegetést A nyakában a gyerekével rohanó szíriai, akinek a családját kiirtották, a faluját felégették az iszlám állam martalócai nem azért menekül már hetek óta, hogy bennünket tönkretegyen, hanem azért, mert életben szeretne maradni. Őket nem gyűlölni kellene, hanem megérteni, sajnálni és segíteni rajtuk.

Az úgynevezett gazdasági bevándorlók jelentős része pedig egyszerűen nem akar éhen halni és sokkal szívesebben élne otthon megszokott környezetében, beszélné a saját nyelvét ha megtehetné. Ezzel nem azt mondom, hogy mindenkit be kellene fogadnunk, de gyűlölni őket embertelen és tilos! Ez a gyűlöletkampány különösen tisztességtelen egy olyan országban, amelyik pénzért árulja - magáncégeken keresztül azoknak jelentős hasznot biztosítva - az állampolgárságát. Tessék mondani: aki fizet az elveheti a munkánkat? Aki fizet, az rombolhatja az értékeinket? Aki fizet, az lehet terrorista? Ez gusztustalan és vállalhatatlan! /mellesleg a terroristáknak szokott pénze lenni/

Ha tehetném azt javasolnám a kormánynak, hogy azonnal szüntesse meg a "pénzért állampolgárságot" programot még akkor is ha ezzel egyesek zsebébe kevesebb pénz fog jutni. Önkéntes vállalásként évente annyi valóban üldözött menekültnek adjon menedékjogot ahánynak eddig pénzért adott. Az eddig befolyt összeget pedig fordítsa ezen szerencsétlenek beilleszkedésének megkönnyítésére.

Sokat megélt idős emberként szeretném végre azt látni, hogy elkezdünk talán igazán felnőttként viselkedni.

Komoly ügyekről komolyan beszélni és közösen keresni a legjobb megoldásokat. Ilyenkor félre kéne tenni a jól megtanult finkensteini és werberi technikákat, elkerülni a csábító rasszizmus és demagógia csapdáit. Meggyőződésükkel ellentétben szerintem kormánynak és ellenzéknek egyaránt hasznos lenne, ha például a menekültügyet együtt, felelősen, súlyának megfelelően tudnák kezelni. Aki akarja felőlem nevezhetné ezt NER-nek is.